Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - Vári Attila: Kulcsmásoló
Igényes régiségkereskedők is dolgoztatták, mert érzéke volt hozzá, hogy akár egy olyan nemesfa hajóládát is felnyisson, amelynek talán már évszázadokkal korábban elveszett a kulcsa, s volt stílusérzéke ahhoz is, hogy a fém-, esetleg fapántok, a kulcslyukvédő borítás formavilágát követve, korhű kulcsot is gyártson a működőképessé tett zárakhoz. Barokk tabernákulumok hiányos, kézzel készült zárszerkezeteit pótolta egy vidéki püspöki palotában, s szinte nem volt hónap, hogy ne hívták volna antiknak mondott, hamis-rokokó szekreterek összes zárainak pótlásához. Ilyenkor nevetett magában, mert a fémmunka, amit kiadott a kezéből, sokkal inkább lehetett volna korhű, mint a régi, falusi konyhabútorok időette deszkáiból gyártott, eredetinek mondott utánzatok. Úgy tűnt, hogy olyan ember, akinek csak szokásai vannak, de élete nincs is. Árnyék volt, amely nem a földön kíséri gazdáját, hogy előtte vagy a háta mögött menjen. Függőleges árnyéka volt önmagának. Magányos volt. Nem volt családja, nem voltak barátai, nem gyűlölt, de nem is szeretett senkit. Nyugdíjazása után váltotta ki az ipart, eladta pesti lakását is, s visszaköltözött a szülőfalujába, amely olyan szomorú volt, annyira sivár, és annyira az isten háta mögötti, mintha csupa özvegyasszony építette volna azzal a szándékkal, hogy még kihúzhassanak benne néhány esztendőt. Innen indult minden reggel, hogy a főváros utcáiban várja a kulcsaikat másoltatni akaró embereket. Pontos menetrendje volt. Tudta, hogy a bérházak árnyéka meddig védi a kánikulában, s ha melegedett a helyzet, továbbállt egy olyan utcába, ahová még délben sem értek le a járdaszintig a napsugarak. A családi házas városrészekben is megvoltak kedvenc helyei, többnyire öreg hársfák alatt. Esőre, télre is voltak menedékei, ahová behúzódhatott a Trabantjával úgy, hogy ügyfelei ne ázzanak-fázzanak várakozás közben. Egyre nehezebben talált alkatrészhez való anyagot a kocsijához, s tudta, hogy egy nap az út szélén hagyja, vagy a háza udvarán növi be az iszalag attól a perctől, amikor már nem akar kehesen felhörögni az indítókulcs elfordítása után. Pedig állandóan javítgatta. Szinte nem volt olyan alkatrész benne, amit nem önmaga csinált volna saját kezével, de tudta, hogy egyre közeledik az a nap, amikor „Lajos a kulcsmásoló" helyett ismét önmaga lehet. A szülőházát kipofozta, amennyire tudta, de nem is azon volt a hangsúly. Műhelyt épített hozzá, s jártában-keltében, ahol csak megfordult, mindenhol a régi falusi kovácsműhelyek szerszámait kereste. Ocskavasáron vette a különböző méretű és más-más célt szolgáló üllőket, fogókat, kalapácsokat, pörölyöket. Azt akarta csinálni, amire született, aminek halogatott megvalósításához a terve egyetlen hatalmas rajzként töltötte be a szunnyadó műhely falát, s aminél jobban nem szeretett volna semmi mást: alkotni. Azt, amit egyszer álmában látott. Tűzkovács tudásával elkészíteni a világ legszebb kastélyához a bejárati címeres vaskaput, az ablakrostélyokat, amelyeket soha nem akart ablakrácsként emlegetni, még gondolataiban sem. Tűzkovácsnak készült, már tizenkét évesen elszegődtették a szülei egy fővárosi műhelybe, ahol abból állt a felvétele, hogy a mester előbb virágokat rajzoltatott 8
