Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

telhetetlen. S telhetetlen lesz mindaddig, míg a társadalom a papi birtok kisajátításával meg nem töri a klérus évszázados népbutító, népzsaroló uralmát." A cikk, értesülvén a diákok őszre tervezett szervezkedéséről, s a „csuhás kis-királyok" felé vágva, azzal zárul: „Biztató jele az időnek, hogy a Sötétség egyik főfészkében is világosságot gerjeszt az ébredő Emberöntudat lángja."

Az antiklerikális retorika, ahogy mondani szokás, „kiverte a biztosítékot": a cikket s szerzőiket bíróság elé citálták. „A cikkhez fűzött reflexiókban, a melyek a papi vagyon kisajátítása körül mozogtak, az ügyészség izgatást látott és a btk. 172. § 2. bekezdése alapján vádat emelt az Előre ellen izgatás címén. A sajtóeljárás rendén a cikkért a felelősséget Pártos Ervin és Storfer Adolf vállalták." (Előre, 1906. szept. 21. 1.) A tárgyalásra 1906. szeptember 20-án került sor. Az Előre 21-én elsőoldalas tudósításban számolt be az eseményről, s az „őszi esküdtszéki ciklus kétségkívül legszenzációsabb és mindenesetre legérdekesebb sajtótárgyalása"-ként aposztrofálta azt. Pártost „szigorló orvos"-ként, Storfert „tanárjelölt"-ként nevezték meg. Az esküdtbíróságon tartott tárgyalást „reggel 8 órakor nyitotta meg Rudnyánszky Béla báró [...]. A bíróság tagjai Issekutz Gyula és Szabó Jenő voltak. A tárgyalás első félóráját a formalitások töltötték ki. Végre félkilenc órára a két vádlott kihallgatására került sor. Az elnök kérdésére kijelentik, hogy nem érzik magukat bűnösöknek, mert pusztán tudományos meggyőződésüket követték és a közérdek szempontjából foglalkoztak a kérdéssel." A vádat Frits Béla dr. képviselte, aki vádbeszédét „nagy vervvel" kezdte, s a kolozsvári sajtót is „züllöttnek" nevezte. Az Előre beszámolója szerint az elnök és a vádlottak között éles szóváltás folyt le. Előbb Pártos utasította vissza a vádakat, majd Storfer szólalt meg. Az „ismétlődő összetűzések és apró jelenetek mind izgalmasabb helyzetet teremtenek az elnök és a vádlottak között. Rudnyánszky báró idegessége Storfer beszéde alatt fokozódott - Storfer ugyanis [Pártoshoz] hasonló szellemben terjeszti elő védelmét és az elnök figyelmeztetéseire ideges erélyességgel vág vissza, úgy, hogy komolyabb összetűzéstől lehetett tartani." Ez azonban végül nem következett be. „Az ügyész replikája és a vádlottak szellemes és csípős viszontválasza után az elnök világította meg röviden a megoldandó jogi kérdéseket. Mire az esküdtek 11 órakor visszavonultak verdikthozatalra. Alig egy negyedórái tanácskozás után megszületett az esküdtek ítélete. E szerint bűnösnek találták mind a két vádlottat. A verdikt alapján a bíróság a vádlottakat egyenként két-két havi államfogházra és 300-300 korona pénzbüntetésre ítélte." Az ítéletet az ügyész elfogadta, „az elítéltek ellenben semmiségi panaszt jelentettek be."

A por nemcsak helyben váltott ki érdeklődést, több fővárosi lap is hírt adott róla. A Pesti Napló Egyház elleni izgatás, a Népszava Elítélt újságírók, a Budapesti Hírlap Izgatás az egyház ellen címmel számolt be róla - valamennyi még 21-én. (A „Béhá" érdekes mód Storfert „joghallgatóként" említette.) A Népszava szeptember 22-én „A papszakácsnő bűnei" és egyebek címmel még egyszer visszatért az ügyre, s ezúttal, kicsit bővebben, Storferék mellett érvelt. Most több részletet is közöltek a védekezéssel kapcsolatban. „A vádlottak azzal védekeztek", írta a Népszava, „hogy nem érzik magukat bűnösöknek, mert a cikknek megírására kizárólag a közérdek vezette őket. Az esküdtek igazmondásában annyira bíznak, hogy védő nélkül jelennek meg a sajtópör tárgyalásán. A közvád képviselője, az »én ügyészem«, ezzel szemben erősen kikelt a fiatal vádlottak ellen és élesen nekitámadt a kolozsvári sajtónak, amely szerinte »szennyes lerakodóhelye a piszkolódásnak. Olyan ez a sajtó - idézzük szavait - mint a piszkos mosogatórongy, mely tisztít ugyan, de ha elejtik, a helyén szenny és piszok marad!« Ennek a káros állapotnak a dühöngését látja az inkriminált cikkben és szigorú orvoslást kér az esküdtektől." Utólag nem világos, e beszámolóban pontosan mire utal az idézőjelben adott minősítés, az „én ügyészem", csak sejteni lehet, hogy a megbírált egyházi intézmény és az ügyész valamilyen összefonódására, illegitim együttműködésére történik benne célzás. A Népszava

64