Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
látszik, hogy meggyőződjék és meggyőzzön arról, hogy csak talmi-arany. Az eszméket relativitásukban mutatja be. Az embereket az »ideális követelményekkel« szemben fizetés- képteleneknek. S az intézményeket hazugságon épülő dogmáknak. Semmi sem oly szent előtte, hogy ne merte volna skepszise tárgyává tenni." (28.) Mindezt Ibsenről mondja, elismerően, de hogy saját preferenciáiról is beszél, arról egyebek között metaforikája is árulkodik, amely az erkölcsinek és az üzletinek sajátos összefonódását mutatja. (Ez alighanem az ősi zsidó tradícióra megy vissza, de az aktuális gyakorlat, a modemitás természete váltotta ki. Modernitáskritika.) S Ibsent jellemezve, alighanem önmagáról is megint vall, amikor így írt: „S ellenségévé válik a mai társadalomnak, amelynek szüksége van egy csomó hazugságra, dogmára, szép hangzású szóra, ideálra, hogy velük hiányait befödje s repedéseit betapassza. [...] Ibsen önmagába zárkózik, mint a szirt tetején ülő szfinksz, hallgatagon, rejtélyesen, kifürkészhetetlen bensővel. S kegyetlenül leolvasztja a dolgokról s az emberekről a látszat mázát, hogy semmirekellő valójukat megmutassa." (29.) Storfer interpretációjában Ibsen „anarchista - amint maga is kijelentett egy ízben a párisi »Figaro« egyik munkatársának. Ellensége az államnak s mindenféle organizációnak, szövetkezésnek." (30.) Majd, összefoglalóan: „Az anarchizmus hitvallása ez, s a relativitás tana." „De Ibsen [...] nemcsak a szűkén értelmezhető államnak, hanem a társadalomnak is ellensége, mint olyan intézménynek, amely működésében ép ellentétes irányú az egyén szabad megnyilvánulásával. Olyannal látja és láttatja a társadalmat, mint valami óriási gépezetet, amelynek egyes kis kerekei az egyének. Megszabott pályán, megszabott irányban kell mozogniok ezeknek a kis kerekeknek. Az egyén tehát a társadalom funkciójává süllyed alá." (31.) Az „anarchista" Ibsen azonban kap Storfertől egy megszorító lábjegyzetet: „Gazdasági kérdések iránt nincs Ibsennek érzéke. Amikor darabjaiban [...] üzleti dolgokról, pénzműveletekről, bukásokról, stb. van szó, e dolognak csak lélektani, erkölcsi indoka és hatása érdekli és foglalkoztatja. - Amikor tehát Ibsen szocializmusáról vagy anarchizmusáról beszélünk, semmi esetre sem lehet szó e felfogások gazdasági elveiről." (30.) Ez a megszorítás megint árulkodó jelzés. Nemcsak a leírás pontossága követelte meg, de - implicite - azt is elárulja, Storfernek már voltak az ibseni világon túlmutató tapasztalatai. S nemcsak mint egy zsidó kereskedőcsalád fia érzékelte ennek a gazdasági dimenziónak a létét és jelentőségét, hanem magára a szocializmusra, mint elvre is, ha csak utalásszerűén is, reflektált. (Mellesleg erre az Ibsenen túli perspektíva jelenlétére vall az is, hogy Ibsent - miként Wilde és Nietzsche pozícióját is -, amint megjegyezte: „már a múlténak tekinthetjük" [27.].) A Jövendőben közölt Ibsen-értelmezés, summa summarum, egyféle orientációkereső és önmeghatározási kísérlet is volt. S nemcsak bizonyos nagy trendek érzékelését dokumentálja, de figyelemre méltó tájékozottságot is mutat. (Egy lábjegyzetben például Sörén Kierkegaardnak egy „aforizmáját" idézte [29.].) S in nuce éppúgy benne van a modernitáskritikus „szocialista", mint a lelki kollíziókat értelmező pszichoanalitikus beállítódottságának alapszerkezete is. 3 Az az elégedetlenség, amelyet irodalmi példán, elvontan, az Ibsen-esszé kifejezett, a maga mindennapiságában, mint gyakorlati társadalomkritika is megjelent nála. Van Kun Bélának (1886-1938/1939?), a majdani népbiztosnak, korábban a kolozsvári református kollégium diákjának egy egyetemi hallgatóként írott levele (Józsa-Mucsi 1986: 233.), amelyet a szakirodalom 1904 októberére datál. A datálás alighanem téves, a levél legkorábban 1905 őszén íródhatott, mindenesetre érdekes összefüggésben emlegeti állítólagos iskolatársát, a levél írásakor hallgatótársát, Storfert. Kun, aki e levelében a 62
