Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)
/ áfák azonban tovább énekelnek", „de nem jelent semmit t én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár." Betéve tudtam ezeket a tulajdonképpen értelmetlen verseket. Ekkor kaptam rá az avantgárdra, és Kassák bűvöletében magam is elkezdtem hasonló verseket írni, de ezeket kihagytam későbbi köteteimből. Kassák indított el, meg talán Weöres Sándor, a modern francia költészet felé, de efelé terelt Radnóti Miklós műfordításkötete, az Orpheus nyomában, valamint Rónay György Új francia költők című antológiája is. Mindkettőben olvastam Apollinaire-t, akitől el voltam ragadtatva. M. G.: - Mivel hatott Apollinaire ilyen elementárisán?- Leginkább azzal - miként az Égöüben is megfigyelhetjük -, hogy elbeszéli az életét, de nem időrendben, hanem asszociatív, hézagos technikával, ami az így kiboruló tudatfolyamból a képzettársítások révén tárul elénk. Ez az egyik Apollinaire. De érdekes mutatvány volt, amit a másik Apollinaire művelt, amikor felszólított, hogy mindent szüntessünk meg, a rímet, a ritmust, a verset, a tartalmat, de kevésbé szerettem vad avantgárd verseit. Rajongtam viszont A Mirabeau-hídért, a Búcsúért és a Kikericsekért. Ezekben ugyanis Apollinaire arra vállalkozik - ezzel Weöres Sándor is próbálkozott, és én is kísérleteztem -, hogy egy ilyen kiszámíthatatlanul alakuló anyagot dalformába tegyen, hiszen a „Letéptem ezt a hangaszálat" kezdetű vers voltaképpen fülbemászó dal. Mindazt, amit nagy verseiben bonyolultan, több szólamban, orkesztrálisan adott elő, belesűrítette a Búcsú öt sorába, és gondoljunk bele, mi minden bújik meg ebben a dalban. Később olvastam róla, hogy nagyon szerette a középkori francia „szövődalokat", a chanson de foi/e-okat, miközben abszolút modern volt, amit A Mirabeau-híd is jól mutat. M. L.: - A Szabad szemmel kötet egyik írásában olvastam, hogy miközben a költészetben a játékosságot, a kísérletező kedvet nem tartja elvetendőnek, óva int a legújabb divatok feltétlen követésétől. Apollinaire születésének századik évfordulójára írott esszéjében idézi is a francia költőt: „Éljünk benne a korunkban, és mit se áldozzunk föl abból, amire a régiek taníthatnak bennünket."1 Tekinthető ez az ön költői hitvallásának is?- Lényegében ez az idézet összefoglalja, amit az előbb próbáltam megfogalmazni. Ugyan ezt nagyon jó gondolatnak tartom, de valójában nincs másoktól átvehető ars poeticám, úgy vélem, mindenkinek magában kell kialakítania egyfajta költői hitvallást. Apollinaire-től nagyon sokat tanultam, nem annyira elméletben, elméleti írásaiban ugyanis főleg riogatni akarja a hülye olvasót. Az egész Apollinaire figurában benne van a késztetés, hogy valami képtelenséget, kihívót csináljon és írjon. De ez az ösztön ahhoz is hozzásegítette, hogy ilyen hihetetlenül modern legyen, nem véletlenül mondták, hogy Apollinaire árnyéka a modem költészet minden útján rajta van. Persze az érem másik oldala, hogy mindehhez olyan tehetség kell, mint Apollinaire-é, vagyis, ha ő hülyeséget ír, ha hülyéskedik, valahogy azt is megeteti velem, ahogy Weöres Sándor is. M. L.: - Beszélt már azon költőkről, akik hatottak lírájára, de még kicsit térjünk vissza a családi indíttatáshoz: voltak a családban olyanok, akik kötődtek az irodalomhoz, és elindították a költészet felé?- Dédanyámat Szentpály Jozefának hívták, és volt a családban egy Szentpály Janka nevű írónő, akinek kiadták a levelezését, amit az 1848-49-es forradalom és szabadság- harc idején börtönbe zárt vőlegényével folytatott. Ezenkívül írt jelentősnek nem mondható regényeket is. Emlékszem, hogy anyai nagyanyám emlegetett egy kissé bolondos 1 Lator László: A százéves Apollinaire. In: Szabad szemmel. Esszék. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 373. 38
