Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)
fiút, aki írt egy egysoros verset, ami úgy hangzik, hogy „ Kéklik a zöld fű, sárga mezőben", és ez nagyanyámnak nagyon tetszett, hozzáteszem, nekem is, az optika sajátos megjelenítése miatt. Ez a fiú aztán azt mondta egyszer, hogy „Édesapám elmennék", „Hová, édes fiam?", nem tudom pontosan, melyik távoli országot nevezte meg, mire az apja így felelt neki: „Jól van, fiam. Isten áldjon!", és elment, soha többet nem jött vissza. Nos, voltak ilyen, kicsit egzaltált felmenőim is. De igazából nem volt az irodalom terén családi örökségem. Apám gazdálkodott, és mérnöki egyetemet végzett, mivel az első világháborúban behívták, az utolsó vizsgáit már nem tudta letenni. Anyám, ahogy említettem már, ugyan olvasott, de semmi komoly irodalmi támpontot nem találtam, és valami módon ez később is megmaradt, úgyhogy ellentétben sok költővel, például a legközelebbi barátommal, Fodor Andrással szemben, nem kerestem magamnak mestereket vagy példaképeket. M. G.: - Tehát így vagy úgy többen hatással voltak önre, de mestereket nem választott magának?- Igen, sokan hatottak rám, de mestereim nem voltak. Éppen most olvastam újra Fodor Bandi Ezer este Fülep Lajossal című naplóját, aki számára Fülep maga volt az istenapa. Sokra tartottam, tiszteltem és most is nagyra becsülöm Fülep Lajost, aki egyébként olvasta a verseimet, és mindig jó véleménnyel volt róluk, de tőle és másoktól függetlenül akartam írni. M. L.: - Hogyan került az Eötvös Collegium^?- Nem tudtam semmit az intézményről, ahogy a szüleim sem. A hivatalos közlönyből értesültünk, hogy lehet jelentkezni felvételre. A makói gimnáziumban két egykori Eötvös-kollégista is tanított, a matematikus Kási Jenő és a latin szakos Hetvényi Lajos. Szokás volt, hogy a korábbi növendékek azokban az iskolákban, ahol tanítottak, ajánlották egyes tanítványaiknak, hogy menjenek el az ún. fejkopogtatásra. Ma is emlékszem még, hogy százhúszan jelentünk meg a felvételin, és abból talán tizenötöt vettek fel, vagyis nagyon nehéz volt bekerülni. Az is csábított, hogy a Collegiumban szállást kaptunk, és az olyanoknak, mint én, akiknek szegénységi bizonyítványa volt, ingyenes étkezés is járt. M. L.: - A Ménesi úton eltöltött évek miképpen tágították szemléletét? Mi jellemezte azt a szellemiséget, mely az ottani működést és a mindennapokat áthatotta?- A Collegiumban abszolút szabad szellem uralkodott. Keresztury Dezső volt az igazgató, akivel később közeli kapcsolatba kerültem, az ő nevéhez köthető az a collegiumi jelszó, ami úgy hangzott, hogy „szabadon szolgál a szellemAligha kell mondanom, hogy az, hogy szabadon szolgál a szellem, a szocializmusban, de nevezzük inkább nevén, a diktatúrában elképzelhetetlen volt, ezért kellett az intézményt megszüntetni. A két és fél év alatt, amit ott töltöttem, magamévá tettem azt a szokást, íratlan törvényt, hogy az ember reggel lement a könyvtárba, és ahogy ott mondták, seggeit estig, éjfélig akár. Amikor nem kellett éppen egész nap ott ülni, akkor nagyon léha szellem jellemezte a Collegiumot, amit szintén szerettem. Képzeljék el, hogy bejött az ebédlőbe Tornász Jenő, az igazgató-helyettes, amúgy kiváló klasszika-filológus professzor, és akkor a kollégisták maguktól, anélkül, hogy bárki jelt adott volna, elkezdtek durva, trágár rigmusokat szavalni. Az egyik így hangzott: „Jövel Tornász, légy vendégünk, baszd meg, amit adtál nékünk!" Az abszolút szabad szellemet nagyon jól példázták a kollégiumi kabarék is, amelyeket Fodor András nagyszerűen megörökített. Lakits Pál, a későbbi professzor kiválóan utánozta Gáldi László professzor hangját, amikor elkezdte a színpadon pattogó hangon mondani, hogy „Én, aki azelőtt Mussolini stílusáról értekeztem..." (ami igaz volt, de persze Gáldi nem volt fasiszta, csak írt egy tanulmányt Mussoliniról), alakítását nézve mindenki dőlt a nevetéstől, miköz39
