Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

radiológus unokaöcs, a gyermekgyógyásznak indult István, a kisebbik fiú, hozzájuk csatlakoztatva ott van már a szívsebész professzor (az érfestést elvégzett doktor nyilván már beszámolt nekik), együtt hárman, lényegében négyen köz- lik, magyarázzák, győzködnek: bármelyik percben bekövetkezhet az infarktus, tehát megelőzendő, minél hamarabb, de legtöbb három hónapon belül el kell végezni a műtétet, katéterlehetőség nincs, az erek annyira el vannak meszesedve. Rutinműtét - heteken át ezt hallom -, kockázat szinte nincs, mindössze két százalék. A válaszom ott helyben: NEM. Egyszer úgyis meg kell halni, jobb egyszerre. A professzor urat nyilván felkészítették belőlem, biztat, hogy majd könyvet írok a városmajori élményekből. A válaszom: hetven vagy hetvenegy könyv, az már mindegy. Erdélynek szüksége van rám, replikázik meggyőző tekintettel, határozott hangon jövendő mellfelmetszőm. Én továbbra is a NEM-hez ragaszkodom. Eltolnak egy szalonba, az osztályon (ahová az intenzívről majd annyira vágyom) székre ültetnek, délben még ebédet is hoznak. A vérnyomásom felszökik, a kora délutáni távozás késik, gyógyszereinek, többször újra mérnek, estefele végre szabadon engednek.

Három hónap helyett - már itthon - kettő a gondolkodási idő. A NEM-hez ragaszkodom. Családi nyomás. Barátiak is. Peti barátom koronatanú lehet. (Hiszen: Coronaria = a szív koszorúere.) Őt négy éve műtötték, itt van, jár-kel, autót vezet, sörözünk is együtt. Egyelőre nincs döntés. Aztán jön az értesítés a Városmajorból: november 21-re kitűzték a műtétet. Beleegyezésem nélkül.

Készülődöm. Mindent rendben kell hagyni. Hogy mi legyen nélkülem. Mit szeretnék... Hülye szó. Ez nem az én szeretetem kérdése. Bár nyilván az is. Mi legyen majd nélkülem a Mikes Kelemen 15.-ben, a földszinten. Juli és a fiúk. Elsősorban. És ami összegyűlt — könyvek, kéziratok, képek. A szerkesztőség. Most már közel hatvan éve munkahelyem. A Kolozsvár Társaság. Új történet, csupán tizenvalahány év. A többi elrendeződik magától.

A végakaratnak, leírva, hátha súlya van.

Számbavétel (Szent Ferenc, 112.)

Itt már sokkal könnyebb.- Panasz van?

Városmajori professzoromnak most pozitív nemmel válaszolok, amikor egyik délelőtt a Széher úton meglátogat. Lehet, még kicsit korai ez a pozitív nem, de épp abban a percben igaznak vélem. Az intenzíven megéltek után. Amibe nem számítom be a műtét hosszú óráit. Abból semmire nem emlékszem. A mellvarratok meg a két lábszáron jól kivehető nyomok (az artériák pótlása) a fő emlékeztetők. Járni fokozatosan tanul az ember. (Julinak még ma is, két és fél hónappal az operáció után, aggódására válaszolom: - Jár a baba, jár.)

A Szent Ferenc Kórház 112-es szalonjában a kellemes hangulatot az első négy-öt nap reggeli beszélgetéseinek, személyesen az ablak melletti ágy időleges használójának, Andrásnak köszönhetem. András úgy négy évtizeddel fiatalabb nálam, szívbillentyűműtét után a rehabilitáció hátralévő idejét tölti itt. Közgazdász, bankban dolgozik, ha jól következtetek, középvezetői minőségben.

20