Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül
Nyilván a hely, illetve a helyzet is megkülönbözteti kommunikációnkat a károm- kodós traktorossal folytatott gondolatcserénktől (városmajori két szalonban) vagy a mellém került szénbányász meglehetős szótlanságától. (Bár utóbbira egy nem ellenőrzött információ: állítólag ő közölte a szobatársakkal, hogy erdélyi vagyok.) András beszédes fiú, kérdező, de főként odafigyelő fajta. Az önként adódó, kórházi jelenlétünkre vonatkozó adatközlések csak a kezdetet jelentik, mindketten többre is képesek, késztetettek vagyunk. Minthogy András mindössze egyszer járt Erdélyben, korábban nem érdekelte sem a történelem, sem a politika (a számok világában élt), reggelente kis újabb kori Erdély-történetet adok elő neki, a szomszéd ágyból, ő még rákérdez, én mesélek, a politika is benne van, akarva-akaratlanul, az előadásban. Észre sem veszem, hogy egyfajta szubjektív számadásba keveredem. Erre a vélt nagyobb hitelesség miatt szükség van, gondolom én. És a visszakérdezés sem marad el, mármint hogy ő hogyan éli meg a mai Magyarországot. Minthogy a bankszektorban dolgozik, kik az ő számára a hiteles kortárs magyar pénzügyi szakértők. Ha valaki jegyezte volna az előadásokat, szemináriumainkat, egész érdekes jegyzőkönyv készülhetett volna... Hány nevem van? A számbavétel része - nem Andrásnak mesélem - neveim újragondolása. Érdekes, a kórházakban ez zavaróbb, mint a civil életben. Noha abban nem volt részem, hogy „egyeske" vagy „ketteske" legyek. Nevet ugyan sosem változtattam, megkérdezésem nélkül megtették mások. Egyetlen anyakönyvi kivonatot őrzök eredetiben, 1941-ben állította ki a kolozsvári magyar hatóság (1937. augusztus 7. szerepel benne születési dátumként, természetesen), a többiek másolatok, a Román Népköztársaságot jelölve meg kibocsátóként. Itt már Ludovic vagyok. Próbálom visszafelé ellenőrizni, hogy hivatalos irataim mit mutatnak; az érettségi bizonyítványomban is (1954-ben kolozsvári magyar iskolában) Ludovic áll. A Romániai írók Szövetségében kezdettől (vagyis 1963-tól) máig Kántor Lajos voltam és maradtam, az igazolványaimon is. 2002. január 20-án a BM Központi Hivatal által kiállított magyarigazolvány (2052-ig érvényes) az „elismert" családi és utónév feltüntetése után ugyanakkora betűkkel leírja a családi és utónevet magyarul, tehát ékezettel: Kántor Lajos. Hivatalosan tehát maradtam Ludovic - így az Eu-s egészségügyi card szerint -, még szerencse, hogy az irodalomban, a sajtóban (akár román nyelvű közlésekben, közleményekben) megőrizhettem lajosságomat. És akkor a kórházi kaland, Budapesttől Kolozsvárig (mert itthon is lett azért szíves folytatás). Egy ilyen műtét után minden más. Mindent újra kell gondolni. A saját nevemet is, amely még nem kerül fel a házsongárdi családi sírra, azaz a fekete márvány sírkőre. A Városmajorban, a bejelentkezéskor (a card alapján) érthetően a Ludovic került előtérbe, a folyosón viszont néhány váratlan találkozás (először egy kedves hölggyel) a Lajoshoz kötődött, sőt a Korunk és az egyetem apropóján is váratlanul megszólíttattam. A professzor úr rátért a Lajos bátyámra. 21
