Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül
Várakozóhely. Itt találkozom, beszélgetek transzplantáción átesett, ellenőrzésre bejött szívesekkel. Egyikük Dél-Amerikába készül, valami sportversenyre. Nem a négyes by-pass a világ legrosszabb dolga. Pláne, hogy megígérte nekem a professzor: fél év múlva teniszezhetem. Párost. Bár én a szinglit szeretem. A pályán. A kereszt A Városmajor és a Szent Ferenc Kórház közti távolságot a mentőautón hamar megtesszük, így az átköltözés fáradalmait pár óra alatt viszonylag kipihenve új ágyamon, kezdhetek szétnézni, hová is kerültem, éppen egy héttel a négy és fél órás műtét után. Emlékeztetőül, hogy el ne bízzam magam, a szalon ajtaja fölött meglátom a kis keresztet. És ha nem is azonnal, lényegesen nyugalmasabb körülmények közé jutva, már könyvre, olvasásra is gondolok, netán az otthoni, jó ideje félbehagyott munkára. Ez a kereszt felidézi Szécsi Bandi festményét, azt a drámai tájképet, középpontjában a fekete szárnyat bontott, kiszáradt, keresztre emlékeztető fával; egy kevés fehér is felvillan, döbbenetesebbé teszi a színkompozíciót. A talaj, a háttér foltos kárminjára s az ég mocskos, fenyegető színeire igencsak kivetült a művész lelkiállapota. Az enyémről most mit mond? Hosszú raktárlétre kárhoztattuk, kárhoztattam ezt a kitűnő munkát, és csak egy kiállítás okán került le a padlásról. Lent ragadt. Kolozsvári ágyunk fölé került, a F-elszámolás borítóját adó Bencsik-kép mellé, majdnem olyan kiemelt helyre, mint Nagy Albert Fehér kakasa, az emblematikus mű, az esőben-hóesésben fejét fenntartó, ázottan kukorékoló kakas. Őt sosem válthatom le. Dolgozószobám faláról, az íróasztallal szemközt, nyilván nem. De ha már Szécsi Bandi képe visszakapta jogát, mi lenne a kettőt összehozni? A Fehér kakas, vörösbor folytatásaként: Kakas és kereszt. írjam tovább az emlékeket... A Szent Ferenc Kórház, kétágyas szobánk az első emelet sarkában, a 112-es, meglepően kellemes ágyszomszéddal, felüdülés a városmajori intenzív után; kereszt ide vagy oda, a kakaskodástól messze vagyok. Marad, három hétre legalábbis, a kicsi puritán fakereszt a szalonajtó fölött. A visszaútig még sok van. Jóllehet állítólag már lehet reménykedni. Számbavétel Mi is történt? Hogy történt? Hogyan jutottam ide? Most már van időm egész nap - három hét, a takarítónők, a nővérek később kezdik reggeli műszakjukat, az orvosok is kevesebbet zavarnak -, tehát lesz időm az előzményeken, az új, nem várt találkozásokon töprengeni, bízva a folytatásban. 2016 szeptemberében még a NEM-nél tartottam, amikor kitoltak az érfestésről, a hordágyon. Fél éve, háromnegyed éve kezdődött. István fiamtól azóta megtanultam, hogy a jelenséget hétköznapian úgy nevezik: a kirakatnéző. Az ember siet valahová, és egyszer csak meg kell állnia, fél percre, egyre, levegőhöz jutni, mehetek tovább. Szakrendelői ellenőrzés, EKG, semmi különös, biztonságból azonban előbb- utóbb meg kell csinálni a szívérfestést. És amikor - négy hónap telik el közben - kitolják a pácienst a kisműtőből, köréje gyűl három orvos, Árpi, a Városmajorban 29
