Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül
3.30. Délután. Megtörténik a csoda. Kardiológusom ismét rányomja a fülhallgatót a hátamra, nagyokat sóhajtok - és elhangzik a felszabadító döntés. Levisznek a földszintre (a „normális" szívesek közé?), a géppel együtt, lent folytassam a légzésgyakorlást. Ha nem lesz jó az eredmény, visszahoznak az intenzívre. Még egy vérnyomásnövelő izgalom - a váratlan örömöt követően -, az inten- zíves kardiológusom lenti, ellenőrző osztálylátogatása. Bekapcsolták a gépet? Egyelőre nem sikerül, valami baj van a „dugó" körül, fordítom le magamnak, hívják a szerelőt. Délután vajon még dolgozik? Telefon, tanácskozás. A szigorú ellenőr fél óra múlva megint jön. Szerencsére már tágítom tüdőm bal lebenyét a gép segítségével. Csendben telnek az órák a szalonban, négyen vagyunk, este megkapom egy kedves nővértől az előírtat. Hátha már aludni is fogok, emberi módra. Nézem velem szemben a falat. Fehér pusztaság. És megtörténik a mai nap második csodája. Az álom Csupa ragyogás minden. A falat, a szalont betölti az oltár sugárzása. Oltárképekhez nem szokott reformátusságom először nem érti, hogy mit is lát. Hát persze, az Erdély-oltár. Rásüt a nap, minden részletét nyomatékosítja. Betű szerint. Például a kerekded D. Ez Deák Feri, grafikus barátom, a Betű és rajz című könyv szerzője. A „K" uralkodik mellette. Fölötte? Nyilván Kós Károly, akinek itt a mellszobra a városmajori iskola bejáratánál. Előtte, az oltáron, a „J". Jékely. És a „Cs". Cs. Szabó László. És a többi, az „Sz"-nél Szisz, azaz Szilágyi Domokos, az „L"-ek közt Lászlóffy Ali. Engem jöttek biztatni, odaátról? Szó sincs róla, ők csak emlékeztetnek, hogy a szívmentő budai kórház építésében Erdély oroszlánrészt vállalt. Ennek jó évszázada, és a városmajori azóta is működik. Ilyenek vagyunk mi, erdélyiek. Aranyba van foglalva minden, a betűk, az arcok. A boldogság. Nem vagyok idegenben, otthon vagyok, az ágyamban. Semmim nem fáj. Ragyogó a múlt, a jelen. A reggel 5.30-kor kezdődik a műszak, takarítónőkkel, ápolókkal, nővérekkel. Ébredező szomszédaimmal. Nyögés és káromkodás, vegyesen. A prímet a nyugdíjas traktorista viszi, nem adnak neki fájdalomcsillapítót, mindenkit szid. A volt szénbányász - állítólag Erdélyből származik - csendes. A családja hozott neki otthonról szövetkabátövet, hogy fel tudja húzni magát, az ágyban (nem egy fára). Az orvos elviszi, ezzel ne próbálkozzon, veszélyes. Van, akinek már szabad kimenni a vécére. Én is lassan közéjük kerülök, megszabadulok a kellemetlen zacskótól. A negyedik szalonbeliről nem sokat tudok meg, annyit azonban igen, hogy jó vigyázni, a visszaesők (?) kálváriája jóval tovább tart, újra elébe néznek valamilyen műtétnek. Engem és a traktorost, akivel már kommunikálni tudok, mint rehabilitációra készülőt egy másik szalonba tesznek át, ez már amolyan 18
