Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

is végeztek. - S ahogy ritkultak az asztalok mellől a vendégek, el-elhullámozva, a mellettem lévő, szabadon vált helyre leült egy leányzó, aki szintén csak akkor érkezett. Beszélgetni kezdtünk, s kiderült (homályosan bár), hogy ő volt az, aki az emlegetett foglalkozást tartotta. Nagyon helyre teremtés volt, nagy hajbóbitával, szép arccal. Be is mutatkoztunk: Garai Etelkának hívták. Igen ám, de mindenki Katinak szólította, s ez volt a név, amire hallgatott. Furcsálltám, de elmesélte, hogy Etelka, Stefánia, Margit nevet kapta a keresztségben, de mikor édesapja hazajött a frontról, és először látta meg a kiságyban, azt mondta: De hiszen ez igazi Kati! - Mivel a családnak is ez tetszett jobban, mindenki így szólította, s teljesen ráragadt. Egyébként pesti kislány volt, pontosabban budai, vidéki rokonsággal rendelkező, másodgenerációs értelmiségi családból. A háború előtt a Fehérvári úton laktak a szülei, majd annak a lakásnak lebombázásakor - ő 1944 augusztus végén született - az ostromot Óbudán, egy Zsigmond utcai lakásban élték át, anyai nagyszülőknél, akiknek ott egy kis fűszerüzletük is volt, amit szintén lebombáztak. Egyik bombázáskor, októberben vesztette életét a nagypapa, aki nem volt hajlandó a pincébe lemenni. (A bombázások alatt a pincében rendezkedtek be, ágyakkal, matracokkal.) A bombatalálatok miatt vizük sem volt, édesanyja olvasztott hólével mosdatta, azt is itták, felforralva. De legnagyobb baj az etetésével volt - pár hónapos csecsemő létére mákos tésztát, babot tudtak csak neki adni. Látása egész életére megromlott, mivel általában csak gyertyafény volt a pincében, feljönni onnan csak márciusban tudtak. (Édesapja ezalatt munkaszolgálatosként Cegléden volt, ahonnan többször megszökött.) Ezzel együtt, vagyis az erős szemüveggel együtt is nagyon tetszett nekem, jól tudtunk beszélgetni (ami nálam egyáltalán nem volt általános). Hamar megnyert a nagylányt játszó, őszinte és érintetlen fruska, s amikor asztalbontásra került a sor, már természetesnek tűnt, hogy nekem őt haza kell kísérnem a kollégiumba. És persze címeket, telefonokat is cseréltünk. (A háború után szülei egy XII. kerületi, másfél szoba, konyha, hallos - szintén bombatalálatot kapott - lakást állítottak helyre, amit rokonok ajánlottak.) Dehogyis gondoltuk akkor még, hogy milyen meghatározó is lesz számunkra ez a találkozás és ez a lakás.

Alighogy hazaértünk Pestre, Kati levele ott volt, amelyben tudatta, hogy hétvégén hazajön szüleihez. Nemcsak meglepett, de igazi örömmel töltött el a dolog, mert azért én is foglalkoztam vele, hogy mikor láthatom újra. És valóban jött, találkoztunk, nemcsak akkor, de pár héten keresztül többször is. És elég hamar eljött annak is az ideje, hogy bemutasson szüleinek. Édesanyja, Éti néni - vezetékneve Csókássy volt, de ezt a háború után csak Csókásinak írta - magas, igazán szép arcú, megnyerő asszony volt, s mint ahogy később kiderült, családja anyai ágon tiszaföldvári, nagykun származású. Ennek megfelelő temperamentummal is rendelkezett, de amikor - később, már ott lakó házasként - a tepsit a konyhában a lába elé vágtam úgy, hogy az behorpadt, elkezdte tisztelni az én kiskunsági mivoltomat. Haláláig aztán egy hangos szóváltás sem volt köztünk, s mondhatni, kölcsönösen megszerettük egymást. (Sajnos egy kórházi fertőzés miatt 57 éves korában elhunyt.) Kati édesapja viszont egy nagyon bölcs, szelíd és barátságos úriember volt, jogász végzettséggel (esti egyetemet végzett) a Belkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, osztályvezetőként. És nem volt párttag. Családja

54