Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Veszprém környékéről származott: édesapja molnár volt Hajmáskéren, a Séden; anyai nagybátyja cisztercita szerzetes, történész és pedagógus, haláláig zirci perjel. Édesanyja korai halála miatt ő taníttatta tehetséges unokaöccsét - későbbi apósomat -, aki Esztergomban a bencéseknél érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemre járt, német-olasz szakra, tanár szeretett volna lenni. Egy évben a nagybácsitól kapott tandíjat nem fizette be, a pénzt eldorbézolta, és ideiglenesen tisztviselőként dolgozott - így a katonaság alól nem kapott felmentést, katonának kellett bevonulnia. Hadnagyként a Don-kanyarig jutottak egységével, s a tragédia után egyszer csak az lett a helyzet, hogy 28-30 főnek ő lett a legfelsőbb rangú tisztje, nem tudott távolabbi feletteseitől sem parancsot kapni. Neki kellett döntenie, hogyan tovább. És ő felmérte, hogy szinte bűntettel ér fel a további emberáldozat, s katonáinak kiadta a parancsot: Zurück! Irány hazafelé! - S végig a hatalmas, orosz hómezőn ez nem is volt egyszerű (közben oroszul is megtanult). Több emberét életre kellett pofoznia, mert lerogytak a hóba, kérvén, hagyják ott őket. Senkit sem hagytak ott, s hosszú vergődés után legtöbben hazaértek családjukhoz - ő is, megsebesülve, a kapott golyót karja haláláig őrizte. (Minderről szinte csak akkor vettem tudomást, mikor 82 évesen meghalt, s a temetésén felbukkant egy érdekes alak és bemutatkozott, hogy ő volt apósom ezredese, s kegyeletét, mint kiváló tisztjének, eljött leróni.) De így nemcsak a háborút úszta meg apósom, dr. Garai Dezső, hanem később is szerencséje volt. Kétszer is elkapták, hogy „málenkij robotra" hajtsák a szovjet katonák (egyszer mindössze papucs volt a lábán). Előbb Gödöllőre vitték a gyűjtőbe, ahonnan sikerült megszöknie. De másodszor is „horogra akadt", s ekkor Ceglédre szállították. Sikerült neki egy cetlit címmel kidobnia a vonatból, ami el is jutott, mint sok ilyen, anyósomhoz, így tudott neki üzenni, csomagot küldeni, ismerősökön keresztül. Később innen is megszökött. De Katinak nem csak az élete kezdődött pincében - 1956 októberében is pincébe kényszerült a család. Kati 12 éves volt akkor, s az ő felügyeletére volt bízva Ómamája (élt 87 évet) és nagyanyja is (akinek Csepelen volt egy kilenclakásos háza, amit 1952-ben államosítottak, agyvérzést kapott ekkor és megbénult). Édesapja a Práter utcában dolgozott ekkor, a TÜZÉP-nek volt főkönyvelője, édesanyja is a pesti oldalon dolgozott - nehezen tudtak hazajönni, mert le voltak zárva a hidak, élelmiszert viszont a munkahelyeken adtak. Lakásuk a Tarcsay Vilmos utcában a MOM gyár közelsége (fegyvergyártás), az Alkotás utcai tankok felvonulása, a Széna tér környéki harcok miatt nem volt biztonságos, az itt lakók a gyerekeket és az öregeket ismét a pincékben kialakított, biztonságosabb terekben helyezték el, a tűz- és golyóveszély miatt. Apósommal idővel annyira megkedveltük egymást, hogy mivel több nyelven beszélt (és folyamatosan újakat tanult), sok éven keresztül okított német nyelvre, vagyis hogy igyekezett valamit belém verni. O nagyon meg volt elégedve velem, s egyszer egy ismerőse elárulta nekem, hogy a legjobb tanítványa vagyok, de én már régen tudtam, hogy a nyelvek világa nem az én területem - az anyanyelvemet: a magyart is folyton tanulom. Nekem kora gyerekkoromtól fogva, ha visz- szafojtottan is, apahiányom volt, s benne, a drága Dezső bácsiban megtaláltam. (Tán most kell elmondanom, bár sok évtizeddel későbbi dolgok, hogy amikor 55
