Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)
somnál, kiállhatatlan satrafa, teljesen feleslegesen járok hozzá, csak annyit tud rólam, amennyit én mondok el neki magamról. Tegnap viszont dr. K., a veseorvosnő, megörvendeztetett: az urea-szintem 6,8 volt, örülhetnék, de ma ennek sem tudok örülni. Holnap dr. T., a gasztroenterológus következik. A héten valamennyi orvosom rám teszi a kezét: Kelj fel és járj! - mondják. De én nem kelek fel, nem járok, nem veszem hátamra az ágyamat. János evangéliumában a beteg harmincnyolc évig feküdt, mielőtt Jézus rátette a kezét, s ő (a beteg) felkelt és járt. Én már 75 éve, majdnem kétszer harmincnyolc éve „fekszem", nyavalygok. De minek felkelni és járni, mikor nemsokára örökre le kell feküdnöm. Mit mondjak még? Hollók szárnyát hallom suhogni. - S mindez csak azért, mert elromlott a számítógépem: oda a munka illúziója. November 9. Az idegen nyelveket nem annyira beszélni, mint inkább érteni probléma. Az egyik rokon kislány egy arab fiúhoz ment feleségül, tegnap volt az esküvőjük. A férj rokonszenves, hallgatag srác, tuniszi és francia iskolái vannak. Megpróbáltam vele franciául beszélni, de elszörnyedve vettem észre, hogy szinte semmit sem értek a beszédéből. Aztán lassan rájöttem, hogy mi a baj: Zoé (így hívják a fiút) rezzenéstelen arccal, gesztikuláció nélkül beszél, nem mosolyog, nem mutogat, nem emeli feljebb, nem ereszti lejjebb a hangját. Azaz nem használja a nyelvet, hanem teljességgel ráhagyatkozik a szavak szótári jelentésére: semmi külső (referenciális) támaszt nem nyújt a megértéshez. Márpedig Wittgensteintől tudjuk ugye, hogy a szó jelentése egyenlő a használatával. November 10. Kolléganőm a nemrég megjelent Fogódzó nélkül című Hannah Arendt-olvasókönyvről tesz néhány elismerő megjegyzést. Aztán nevetve idéz valakit, aki szerint a nőfilozófusok olyanok, mint a két lábon járó kutyák: megcsodáljuk őket, hogy jé, így is tudnak?!, de érezzük, hogy nem ez a természetes létformájuk. A kolléganőm ismeri antifeminista hajlamaimat, s most kíváncsian néz rám: mit szólok a brutális bon mot-hoz. Hannah Arendt a lehető legtermészetesebben jár a gondolkodás két lábán, mondom. Sőt! Nővoltát is vállalva gondolkodik hitelesen, mert egy helyen azt mondja, hogy ő a gondolataival, gondolkodásával nem hatni akar (mint a férfi gondolkodók általában), hanem megérteni, meg hogy tulajdonképpen az írás általában is a megértés folyamatának része. Ez a gondolkodás-ars poetica számomra annyira rokonszenves, hogy ilyen alapon talán még én is nő vagyok: írásaimmal általában én sem hatni akarok, hanem megérteni és magamévá tenni azt, amiről írok. Bizonyos értelemben „feminin- né" teszi Arendt bölcseletét az a hangsúly is, gondolom tovább immár itthon az eszmecserénket, amellyel a filozófus a tett és a megbocsátás etikájáról értekezik. A kötet talán legérdekesebb és legnagyívűbb Arendt-tanulmányából, a Munka, előállítás, cselekvés címűből idézek: „A visszafordíthatatlanság (a cselekvés, a tett visszafordíthatatlanságáról van szó, T. A.) okozta kényelmetlen helyzetből a megbocsátás képessége szabadíthat ki bennünket... Ha nem nyerhetnénk megbocsátást, és nem kaphatnánk feloldozást tetteink következményei alól, akkor a cselekvésre való képességünk mondhatni egyetlen tettre korlátozódna, melynek soha többé nem heverhetnénk ki a hatását; örökre a következmények foglyai maradnánk, akárcsak a bűvészinas, aki nem 278
