Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)
ismerte az igét, amely megtöri a varázst." Hannah Arendt bölcseleté tulajdonképpen a tett filozófiái (s mondom ezt annak ellenére, hogy ő maga nem filozófusnak, hanem a politika teoretikusának tartja magát), s ez azért korszakos fontosságú, mert az Einstein óta elviszonylagosodott világunkban a tett mint olyan egyre inkább problematikusnak tűnik, hiszen ha valami így is meg úgy is lehetséges és helyes, akkor a választás elméletileg lehetetlen. Hannah Arendt az ellentmondást egyrészt a megbocsátás gyakorlatával próbálja feloldani, másrészt a hagyományokban keres „fogódzót", de a keresése az intenzitásnak olyan fokán történik, hogy az ő „fogódzói" már szinte valamiféle világi vallás, vagy inkább vallástalan transzcendencia fogalmaira emlékeztetnek. Kedvencei: Szókratész, Platón és a német filozófusok, főleg Kant és Heidegger, gondolataik Arendt számára persze egyáltalán nem vallási dogmák, hanem olyan emberi értékek, amelyek továbbgondolhatok és -gondolandók, és beépíthetők azokba a kezdetekbe és cselekvés-sorokba, amelyet születésével minden ember elindít. Mert igazuk van a szerkesztőknek, mikor a kötet bevezetőjében így írnak: „Arendt a »gyöngyhalász« metaforájával fejezi ki a gondolkodó ember és a hagyomány viszonyát, értve ezen, hogy nekünk kell kiemelni a hagyományból mindazt, ami saját belátásunk szerint a számunkra feladott követelményeknek való megfeleléshez fogódzóul szolgálhat egy fogódzók nélküli világban." (Ilyen vonatkozásban viszont a könyv címe pontatlan, sőt félrevezető, mert Arendt a műveiben inkább beszél a fogódzók megteremtéséről, mintsem a hiányukról.) November 13. Újra előveszem Bállá Zsófia verseskönyvét, A nyár barlangját: tele van széljegyzeteimmel és „pipáimmal". Mikor a Kalligramban, valamikor a nyár elején, kezembe került, belelapoztam, s a Baráti beszéd című versen akadt meg a szemem. Ezt már korábbról ismertem (ha jól emlékszem, először a Jelenkorban keltette föl az érdeklődésemet), s tulajdonképpen emiatt könyörögtem el a könyvet a Kiadó szerkesztőitől. Újra el akartam olvasni, de már itthon, nyugalomban. Itthon aztán, jó szokásomhoz híven, ceruzával a kezemben ültem neki a könyvnek, s egy ültő helyben, az első oldaltól az utolsóig elolvastam az egészet. S közben szaporán mozgott a ceruzám, jegyzeteltem és osztogattam a pipákat: tetszik - egy pipa, fokozottan tetszik - két pipa, nagyon tetszik - három pipa, csúcsvers - négy pipa, nem tetszik - X. Négy pipát két vers kapott a kötetben, nevezetesen éppen a Baráti beszéd és a kötetcímadó: A nyár barlangjában, s mindkettő a barátságról szól. A téma alapján azt hihetnénk, afféle konzervatív értékmentés a két vers, de távolról sem az. Mindkettő nagy gondolati vers, azoknak a „hárompipás" verseknek a kvintesszenciája, amelyek meglehetősen nagy számban találhatók a kötetben, s Bállá Zsófia rokonszenves mostani költészetének egyedülálló, sajátos bölcseleti arculatot adnak. Közelebbről: a Baráti beszéd alatt ott az „ajánlás": Balasa Péter emlékére, de szerintem mindkét szöveg a 2003-ban elhunyt jeles esztéta-irodalomtörténész-kritikus-gondolkodó és a költőnő gyümölcsöző barátságát evokálja. Az emlékversek emlékező jellegének persze általában mindig van némi alkalmi, azaz beszűkítő hatása, de Bállá Zsófia jelzett versei esetében éppen fordítva áll a dolog. Mivel Balassa Péter már életében is inkább volt bölcs „sztarec" (mondjuk Szergij atya az azonos című 279
