Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

volt, mert ivóvízért (a legkisebb korsóval) vagy a boltba gyufáért, ezért-azért már engem is elküldték néha. Az országúton túli vizesárkot a kútból kifolyó patakkal az úttest alatt egy betongyűrűkből képzett hídféle kötötte össze, amely csak nagy esők idején „üzemelt", egyébként szárazon ásítozott. Egy alkalommal ebben a betongyűrű hídban egy kicsi vadkacsát fedeztem föl. A mocsár túlsó, a Csere-hegy alá nyúló részét akkoriban még sűrű nádas födte, a kacsa onnan tévedhetett a betongyűrűbe. Feltámadt bennem a vadászösztön, s meg akartam fogni a kiskacsát. Odaálltam a betongyűrű nyílásához, s vártam, hogy kijöjjön. Csakhogy a kacsa mikor meglátott, megfordult, s visszafelé kezdett tapicskol- ni a betonüregben. Én meg átfutottam az út másik oldalára, s ott vártam rá. Mondanom sem kell, hogy az, mikor meglátott, megint megfordult, s egy ideig így játszottuk az ide-odát. Egészen addig, míg harmadik játszótársként fel nem tűnt T. L., egy velem egykorú fiúcska, aki mikor látta, hogy mire megy ki a játék, odaállt a híd túlsó szájához, s kiáltott, hogy ő ott vigyáz, én meg amott vigyázzak. A kacsa beszorult az üregbe. Egy ideig tanácstalanul téblábolt, aztán a híd közepe táján megállt. Én meg ravaszul félreálltam a hídluktól, hogy ne lásson a tas-tas, s vártam, mi lesz. S az lett, amire számítottam: a kacsa kitotyogott a lukból, én meg elkaptam, s magamhoz szorítottam. Csakhogy ezt látva L. is mellettem termett, s ő is megragadta a kiskacsát, méghozzá a fejét fogta meg, s húzta maga felé, hogy a kacsa az övé. Én meg védtem a jogos jussomat. A kacsa meg szenvedett. S mikor megláttam a kis állat gyötrelmes vergődését, elengedtem, és sírva hazaszaladtam. Azaz már hatéves koromban elvesztettem a létküzdelem első nagy játszmáját: megsajnáltam az áldozatot, és zsákmány nélkül maradtam. Ezt persze csak most gondolom az egykori esetről, azaz tulajdonképpen mégiscsak a Freud-tétel szerint emlékezem a régen voltakra, s tudat alatt talán még a bölcs Salamont és A kaukázusi krétakört is belekeverem a dologba. De azért mégsem lehet véletlen, hogy hármunk (a természeti lét szempontjából egyenrangú felek: egy kiskacsa és két kis kölök) közül akkor én lettem a vesztes! Távolról sem akarnék olyan messzemenő következtetéseket levonni az esetből, mint Freud (aki egy álombéli keselyű farkából Leonardo homoszexualitására következtetett), de ha igaz a bahtyini posztulátum, hogy az együtt érző megértés olyan új, létszerű képződmény, amely kicsit már maga is költészet (valamiféle „esztétikailag könyörülő kategória"), akkor az egykori kicsi vadkacsa empatikusán átélt szenvedése és elbocsátása volt életem első költői tevékenysége.

November 7. A rádióban Kertész Imre Jegyzőkönyv című elbeszélése megy. A szerző maga olvassa föl a művét, élvezem az elmésségét, műveltségét, cselekménykésleltető, pontos leírásait, a lassan kibomló, mégis drámai lélekelemzéseket. Nem most ismerkedem a történettel, már korábban is olvastam az elbeszélést, most tehát a részleteit is ízlelgethetem. - A szerző zenei, filozófiai és pszichológiai műveltsége lenyűgöző, s nagyszerűen ért hozzá, hogy műveltséganyaga a műveiben is olajozottan funkcionáljon. „Hollóid szárnyát hallom suhogni" - mondja a Jegyzőkönyv utazója, mikor a bécsi vonatról leszállítják, s a vámosok alá akarnak vele íratni egy „koncepciós" jegyzőkönyvet arról, hogy miután ismertették vele a vonatkozó szabályokat, ő letagadta a külföldre kivinni szándékozott 4000

276