Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)
sikerült lerombolniuk. S most jön ő, s a vidéki üres várostereken felépít egy másik Magyarországot. - Kicsit megalomániás beszéd, de van benne rendszer. Szerdahelyen járva (és elég gyakran megfordulok itt) már korábban is volt olyan érzésem, hogy Csallóköz „fővárosa" (amelyet nemrégen, egy alkalmi versemben, az itt lakó Szigeti Laci és a Kalligram Könyvkiadó kapcsán „Mitteleuropa fővárosának" neveztem) erősen a magyarországi kisvárosokat formázza. Mert itt bizony a városházán kívül is számos Makovecz-ház van. A neves szervesépítész a maga eszközeivel megvalósította Trianon revízióját: Szerdahelyet az „organikus Magyarországhoz" csatolta. - Én nem az egész Szerdahelyet, csak a város egy sírhelynyi részét akartam visszaszerezni, s az sem sikerült: a testvérbátyám a második világháborúban itt halt meg, az akkori katonakórházban, s itt is temették el. De elévült sírjába idővel mások temetkeztek, s most (immár másodszor) meglátogattam az új sírtulajdonost a lakásán, hogy egy táblácska felszerelését engedélyezze a régi síron álló új sírkő aljára, amely táblán a bátyám neve lenne feltüntetve. A sírfoglaló, sajnos, másodszor is kidobott a lakásából. A foglalók már csak ilyenek. Igazán csodálkozom, hogy a szlovák hatóságok annak idején (1995-ben) Makoveczet nem utasították ki a frissen önállósodott Szlovákiából. November 3. Olvasom az interneten a szülőfalumról, Gömörpéterfaláról, hogy „A falu a Barkóság központja és legjellegzetesebb települése". Azt nem tudom, hogy a legjellegzetesebb-e, de hogy a Barkóságnak a közepén van, az biztos. Az internetes ismertetés ugyanis légi felvételeket is közöl a faluról, s azokból egyértelműen kiderül, hogy a falu annak a medencének a közepén fekszik, amelyet nyugatról és északról a Cseres hegység, keletről a Bükk, délről a Medves fog közre, s amelyet a néprajzok általában Barkóságként emlegetnek. Mintha hirtelen valami periszkóp nyúlna ki a fejemből, a légi fotók alapján felülről látom a község azon kiterjedéseit is, amelyeket lentről korábban csak sejtettem. De honnan tudták mindezt a régiek, akik már feltehetően száz évekkel ezelőtt is a „világ közepének" nevezték Péterfalát? Talány. - Hogy számomra ez a falu a világ közepe, az természetes. Nézem a közepéről, mintegy „főteréről" közölt fényképeket. Az „ivókút" fölé takaros, filagóriaszerű faépítmény került, a „szövetkezet" (azaz az egykori Hangya Szövetkezet vegyeskereskedése) eltűnt, s már korábban eltűnt (feltöltődött) itt az a mocsaras, vizes rész is, amely régen, telente nekünk, gyerekeknek kedves csúszkáló-, vagy ahogy mi mondtuk, „sinkózó"-helyünk volt, s az így keletkezett üres teret most egy háborús emlékmű dominálja. Azt hiszem, ehhez az „agórához" fűződik életem első létszerű, mert létemet bizonyos értelemben meghatározó eseménye. S erre az eseményre ráadásul már pontosan emlékszem, tehát nem olyan homályos, később alakított, kiszínezett eseménye ez gyermekkoromnak, mint amilyenről Freud elmélkedik a Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke című tanulmányában, mondván, hogy vannak emlékeink, amelyek inkább a jelen vágyainak és nézeteinek kifejezői, mintsem a múlt képmásai. - A történés idején öt-hat éves lehettem. Még nem jártam iskolába, viszont már egyedül jártam ki a faluba, azaz elég nagy voltam ahhoz, hogy az udvarunkon túli világot is megismerjem, annak a fontos, és számomra kevésbé fontos részeit felfedezzem. Az ivókút és a Szövetkezet nagyon fontos hely volt a faluban, s számomra is az 275