Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

hatjuk magunkról, hogy megint jócskán lekéstünk egy brosúrát. Tökéletesen egyetértek Angyalosi Gergellyel, mikor azt szorgalmazza, hogy „újra kell gondolnunk a költői szöveg referencialitásának kérdését" is. (Romtalanítás. 2004. 49. o.) S mivel például a szerző nemi identitása is ilyenfajta referencialitás, el nem tudom képzelni, miért ne jelenhetne meg ez az identitás a mű szövegszintjén és struktúrájában is. Távolról sem kötelezően persze, hanem inkább csak lehetőségként. Mondjuk úgy, mint Weöres Psycűéjében vagy Esterházy Tizenhét hattyúkjában, ahol a szöveg női nézőpontú szervezettsége (horribile dictu: férfi szerzők által) nyilvánvaló, s ez a nyilvánvalóság még csak nyilvánvalóbbá teszi a tényt, hogy l'auteur n' est pás mórt, azaz hogy a szerző bizony egyáltalán nem halott.

Szeptember 14. Vajda Mihály idézi az Alföldben Camus-t: „La liberté ne peut supporter de limites. Elle est le crime ou eile n 'est pás liberté." „A látható szabadságba az is belefér: legyen szabad gyilkolnom végre" - írtam anno én magam is.

Szeptember 15. Némely roma szülők nem járatják a gyermekeiket iskolába. A magyar törvénykezés az ilyen szülőkre egy év börtönt szab. A bíróság azonban — arra hivatkozva, hogy az elítéltek gyermekei így szülői gondoskodás nélkül maradnának, s hogy a nyilvánosság erkölcsi ítélete így is eléggé sújtja a szülőket - rendre felmentő ítéleteket hoz. Circulus vitiosus: a roma szülők az erkölcsi ítéletekről nemigen szoktak tudomást venni (Voltaire L' Ingénu-jének az esete: nem tudják, hogy őket most éppen büntetik), s a gyermekek továbbra sem járnak iskolába. A hivatal viszont megnyugtathatja a lelkiismeretét: jól meghurcoltuk őket! (Mármint a szülőket.)

Szeptember 16. Árpád fiam az egyik püspöki barátjánál volt, valami állásügyet intéztek. Mikor visszajött, azzal fogadtam: otthon voltak? (Mármint a barátja és felesége.) — Csak amikor kimondtam a kérdést, tudatosítottam magamban az atavizmusát: a mobiltelefonok korában valakinek az „otthonléte" már nem lehet kérdéses, mert senki sem indul el úgy valahová, hogy előtte meg nem győződik róla: otthon vannak-e, akiket meg akar látogatni. Gyermekkoromban, falun viszont, ha valaki valahonnan, látogatóból hazajött, rendszerint (szinte köszönés helyett) ezzel fogadtuk: otthon voltak?

Szeptember 21. A nyolcvanas-kilencvenes évek magyar költészetének egyik vonulatát mintha a Micimackó írta volna: Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó. Minél inkább banális, annál inkább - vers. A jelenségről annak idején meglehetősen kimerítő tanulmányt írt Farkas Zsolt (Ki beszél? In: Csipesszel a lángot. Nappali Ház, 1994), de A. A. Milne vagy Karinthy Frigyes nevét nem írta le, pedig ha az iskola preformációját keresnénk, valószínűleg hozzájuk kellene hátrálnunk az időben. Az a játék az együgyű ember és a dilettáns beszélő perszónájával, amelyet a jelzett időben némely jeles költőnk folytatott, most engem hirtelen furcsamód Milne és Karinthy Micimackós teátrum mundijára emlékeztet.

268