Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)
Szeptember 22. Érdekes, hogy már a legkorábbi időkben is mennyire csak a dolgok megírhatósága (értsd: a formálhatósága, a forma) érdekelt, s nem maguk a dolgok. Úgy lebegtem a tárgyi világ fölött, mint az angyalok a fellegekben. Nagyon sokáig néző voltam - saját életem és mások életének nézője, bár elég korán megtanultam Bacontól, hogy az élet színházában nézők csak az istenek és angyalok lehetnek. Feltehetően valamiféle angyalnak képzeltem magamat. - Emlékszem, mikor tízegynéhány éves koromban élő költők verseit kezdtem olvasgatni, s Illyés Gyula verseiben azt olvastam, hogy a nagyapja juhász volt, mennyire megörültem, mert hisz az enyém is az volt, s ezzel az értesülésemmel úgy éreztem, előttem is megnyílt a szent poézis kapuja. (Korábban csak iskolai, klasszikus költőket olvastam, s valahogy úgy gondoltam, a valamirevaló költők már mind halottak, s csak könyvekben lehet velük találkozni.) De mikor, már a főiskolán, K. ]., az egy évfolyammal fölöttem járó földim (nem Péterfaláról, hanem Ajnácskőből, anyám szülőfalujából való) azzal fodult hozzám, hogy mi rokonok vagyunk, mert az ő nagyanyja meg az én nagyapám testvérek voltak, s a közös dédapánk Fábiánka pusztán volt juhász, összerezzentem, s kicsit úgy éreztem, mint akit lelepleztek. Szóval a hús-vér, subás rokonság már távolról sem tetszett annyira, mint az a romantikus pásztori ősvilág, amelyet én már korábban, álmaimban és verseimben megteremtettem magamnak. - S mindez most arról jut eszembe, hogy kezembe került az anyai családfám egy terjedelmes leírása, a szerzője ugyanaz a K. ]., aki egykor, a főiskolán már jelezte a rokonságunkat. Meg kell hagyni, kitűnő, szociográfiai alaposságú és hitelű munkát végzett a rokon, s mintegy helyettem is csinálta, amit csinált, köszönet érte neki. Véglegesen meggyőzött róla, hogy nincs mit szégyellnem a valóságos pásztor őseimen sem, mert a juhászok szabadságuknál, bátorságuknál, szakértelmüknél és bölcsességüknél fogva mindig is szinte sajátos arisztokráciát képeztek a nemzetben. S arra is rádöbbentett K. J. munkája, elég későn bár, hogy ideje volna ezt a fajta múltamat újra megírni, de most immár nem az angyal-romantika nézőteréről nézve, hanem magamat is e lét történéseként, ebben a kontinuumban látva. Felhívtam K. J.-t (most nyugdíjasként Révkomáromban lakik), hogy megköszönjem neki a munkáját. Egy hetvenhét éves férfi hangja jelentkezett, alig értettem, hogy mit mondott. K. J. két éve ágyban fekvő beteg, érezhetően túl van a családfákon, s minden efféle földi hiúságon: súlyos agyvérzése volt. C'est la vie! Abda, szeptember 25. Bavária Szálló. Hát okosabb dolgot is művelhettem volna, minthogy idejöttem. Gyér érdeklődés mellett olvastam föl a Radnóti- dolgozatomat (pontosabban, a kutya sem ugatta meg). Pedig azért talán nem volt egészen érdektelen a mondanivalóm. Azt fejtegettem mintegy tíz flekken, hogy ha a Levél a hitveshez című verset (amelyet nemrég felszavaztak a 12 legszebb magyar vers listájára) ún. close reading-ben, zárt olvasatban vizsgáljuk, azaz az életrajzi motivációt és az életmű kontextusát figyelmen kívül hagyjuk, akkor a mű olyan egyszerű, frontlevelet imitáló katonaversnek tűnik, amelynek a beszélője egy fogolytáborban a távoli feleség megidézett képéhez menekül, majd belátja a „menekülése" hiábavalóságát. Ahhoz, hogy az opust ebből a frontlevélsémából kiszabadíthassuk, az szükséges, hogy egy ciklus részeként 269
