Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Füzi László: A világ változása (III. rész)
gondolkodásra, állásfoglalásra késztető könyvet, igen olvastam az Újhold- évkönyvben megjelent írását is, akkor még a szerző neve nélkül. Olvastam a drámáit is, hát ennyit olvastam tőle. Találkoztam már egyszer vele, amikor még diákként Kovásznáról Marosvásárhelyre utaztam, egy könyvet kellett beadnom az Igaz Szó szerkesztőségébe. A szerkesztőségben akkor egyedül Székely János volt bent, szürke öltönyben, szürke hivatalnoknak mutatta magát, mondom. Azon a délelőttön, amikor meglátogattuk, klasszikus műveltségű, műveltségében, magatartásában Babitsra visszautaló, hihetetlen érzékenységű, s azt hiszem, bár ez nem jó szó a jelenségre, mindig és mindennel elégedetlen embernek láttam. Az életéről beszélt, Magyarországra került fiukról, az ő helyzetéről. Beszélt A nyugati hadtestről is, meglepődtem, amikor barátjaként Vass-Eysen Ervint említette, barátok voltak, együtt jártak a hadapródiskolába, egymás közelében tették meg lóháton A nyugati hadtestben leírt visszavonulást. Vass-Eysen Ervin nevét ismertem, Kecskeméten, a kórházban az intenzív osztály vezetője volt, kemény ember hírében állt. Egyszer megkerestem, lemásolhattam a Székely János által hozzá írott leveleket. Ezerkilencszázkilencvenkettőben Sándor Ivánnal kértük meg Székely Jánost, másokkal együtt, hogy válaszolja meg a Tanú megjelenésének hatvanadik évfordulója kapcsán feltett kérdéseinket. Kézírásos válasza talán elsőként érkezett a szerkesztőségbe, a szám szeptemberi megjelenését viszont Székely János már nem élte meg, ezerkilencszázkilencvenkettő augusztusában meghalt. A kilencvenes évek közepén, amikor meglátogatott bennünket, Kányádi Sándor ajándékba Székely János Semmi-soha című, még a szerző által összeállított verseskötetét, a válogatott Székely János-kötetet hozta magával. O volt köztünk a legkülönb, mondta. Pár mondatot idézek Gálfalvi Györgynek a Székely Jánosra emlékező írásából: „A húsz év alatt, azonkívül, hogy Székely János tudását haszonélvezhettem, alkati és személyes titkait is megismerhettem. Mindenekelőtt azt, hogy nemcsak ő hívta ki a sorsot; őt is kihívta maga ellen a sors, amikor génjeibe oltott tehetsége mellé szinte gyerekkorában olyan élettapasztalattal látta el, amelyet mások évtizedek alatt sem biztos, hogy megszereznek. Székely János tizenöt-tizenhat évesen végigutazta - főleg végiglovagolta - a romjaiban füstölgő Európát, megjárta a poklot, mondhatni olcsón vesztette el illúzióit, nem volt, ami a valóságtól elszakítsa vagy gúzsba kösse gondolatait. "* * Gálfalvi György: Sorok Székely Jánosról, in: Egyedül - Székely János emlékezete, válogatta, szerkesztette, összeállította: Dávid Gyula és Szász László, Nap Kiadó, 1999. 268. 17. A Forrással is mentünk Erdélybe, Kolozsvárra a Helikonhoz, Marosvásárhelyre a Látóhoz. Korábban nem mehettünk, elképzelhetetlen volt, hogy egy magyarországi folyóiratnak vagy egy magyar írónak estje legyen Erdélyben, mondom. 253
