Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

Babitsot vagy József Attilát olvasom, érzékelem a filozófiai légszomjat, a nagy összefüggések derengését, az egész világra kitárt szellemi léptékeit - igazi mélymerülés ez anyanyelvűnkön a szellemtörténetben. Bessenyei Holmi címen kiadott jegyzetanyaga ma is lenyűgöző olvasmány, és egyenesen a huszadik századig mutat előre. Kapásból idézek egy betétet, százával idézhetnék ebből a gyűjteményből: Van é ollyan ember, kinek sem Apja, sem Annya, sem Hazája, sem jószága miből éllyen, sem fizetése, sem Ura, sem szolgája, sem jó baráttya, sem szere­tője, sem Háza, sem Attyafia ne legyen ? Ez nemcsak megrázó kérdéssor, nemcsak minden eszmélet kérdéskötege, nemcsak írói találat és óriási energiával megfo­galmazott rejtett vallomás - hanem a magyar gondolkodástörténet tengelyének metaforikus kitapintása. Tudott vagy nem tudott erről Ady Endre vagy József Attila, mindegy: de ebben az egyetlen mondatban már az ő eszméik anyaga izzik. Kétségtelen, költőink között voltak óriások, akik nem elvont szókincsük­kel tündökölnek, ugyanakkor a magyar elmealkat és észjárás alaptörvényei sze­rint működnek. Az is kétségtelen és furcsa paradoxon, hogy a huszadik század­ban sem tudtuk elérni azokat a nyugati-keleti költői magaslatokat, amelyek a világlíra törzsanyagát alkotják. Eretnek dolgot állítanék most: azt hiszem, hogy mi a nyugat-európai költői vonulatok csúcsteljesítményeit a mai napig nem tudtuk - igazán, bensőleg, az azonosulás és a mintakövetés szándékával - befo­gadni. Nem értjük Hölderlint (őt még a németek sem értik, Goethe kinevette, Marcel Reich-Ranicki pedig épp a Hölderlin-díj átvételekor tartott dörgedelmes ellenbeszédet Hölderlin költészetéről), nem fogjuk fel például Shelley mennyei üdvrivalgását, természeti erőkkel versengőén elemi erejű poézisét, de ugyan­úgy nem tudunk valósággal közeledni Eliot, Rilke vagy mások legfontosabb gondolati rétegeihez. Jeder Engel ist schrecklich, ki érti ezt közöttünk? Ki érti ezt költőink között úgy, hogy e szemlélet nyomdokain haladva hangolná fel saját költészetét? De ki érti Goethét, Shakespeare-t, Leopardit vagy Baudelaire-t, igazán, már úgy, hogy formanyelvüket, szemléletüket átoltotta volna saját köl­tészetébe a világköltészet szintjén? Az elmúlt évtizedekben nálunk hatalmas terjedelmű, bár kétes színvonalú fordításirodalom keletkezett - de kérdem, a fordító költők közül ki iktatta át a külföldieket saját katalógusába? Somlyó György rengeteget tudott, egy költő rezzenéseivel reagált a világlíra ösztönzé­seire, de főleg a reflexió, és kevésbé a költészeti gyakorlat formáiban. És legna­gyobb elménk az elemzésben, egyik legnagyobb a költészetben, ez a véletlenül Magyarországra zárt hérosz, Nemes Nagy Ágnes? O sem, még ő sem tudta átlépni a nagy választóvonalakat. Amikor a hatalmas transzcendens tartalmak­hoz ér (Apollinaire, Rilke, Saint-John Perse, Pasolini, de említhetném Babitsot is, az ő legmélyebb áramát), hirtelen ő is sekélyessé válik, valahogy „szellemileg szemérmessé", mintha megilletődne azon, hogy át kellene lépnie valamilyen hagyományos határt. Legnagyobb lángelméink „szeméremgörcse" nyilván alkati, ősi-természeti dolog. Ugyanakkor (hiszen elemeztem eleget, nyilváno­san is, verset) az a tapasztalatom, hogy honfitársaim is hallatlan éberséggel és fogékonysággal vennék át a nagy metafizikus tartalmakat... ha nagymérvűén és megfelelő formában tolmácsolnánk azokat, nem valamilyen szűkös nemzeti 242

Next

/
Oldalképek
Tartalom