Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)
mestere az ereszkedésnek is, a szárnyalásnak is. Csokonai érzékszervei megérzik a boldogságot a trocheus metronómján is. De nagy költőink előszeretettel beszélnek szomorúan jambusban is. (Ismerem én, persze, hogy ismerem a magyaros hangsúly szerepét... de kérdem: ez a mozzanat valóban indokolja a jambus egyeduralmát?) Milyen szerepet szánunk a cezúráknak a sorokban? Van-e ilyen késztetésünk, cezúrázó kényszer a szívünkben? És alkalmazunk-e szorgalmasan soráthajlást, vagy visszatérünk a sorvégi lekerekítéshez? Hogyan lehet elgyűrni a rímhatást soráthaj lássál? Kötelező-e rímet használni a szonett kámeaszerűen zárt alakzatában ahhoz, hogy erősen sugalljuk a kötött forma varázsát? A rím pihentetése igenis pótolhatja, sőt fokozhatja a zeneiséget. A rím csak az egyik formaképző elem - ha túladagolom a magas hangrendű magánhangzókat vagy bizonyos mássalhangzócsoportokat, egyáltalán nem szökik szembe a rím elmaradása. Mi tehát az összefüggés a rím és a sorbelső zenei minősége között? És csakugyan létezik-e egészen rímtelen szonett? Aztán egy másik ügy: a rövid forma hamar feltünteti a magyar nyelv bizonyos idegenkedéseit és rokonszenveit. Ki ne venné észre, hogy a vonatkozó névmás (aki, ami, amely) ebben a kristályos alakban szinte bántóan nyersnek rémlik, itt ugyanis a kifutás kurtasága nem kedvez a horizontális terjeszkedésnek. A Melankólia írása közben figyeltem fel például arra is, hogy a tercettek párrímekkel nem szükségszerűen hatnak didaktikusán. Aztán különösen foglalkoztatott a sorok hosszúsága - a szonett testét ugyanis lehet soványítani, akár egy szótagúra karcsúsítani. De szonett ez még? (A tévedést a világ a költészetben is hamarabb érzékeli, mint a hazugságot.) Nekem az a hivatásom, hogy nyílt legyek. És azt kell mondanom: nem, a szonett megkövetel bizonyos minimális kiterjedést, és sorhossza sem nyújtható a végtelenségig. Ki látott már harminc szótagból álló szonettsort? Szóval csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy a látszólagos formai redukció nem szegényedést jelent, hanem épp ellenkezőleg: elmélyedést a legfontosabb területeken. Külön kérdés a szonettek egymásra ható, kölcsönösen megvilágító kibomlása, az egymásban tükröződő rokon formák hallatlan komplexitása. Tudtam, hogy a szonettek univerzumában nem szegényedhetek el. Ez fogalmilag kizárt. Semmi szükség nem lett volna rá, de esküdtem a szonettre. A sivatag hindu vándorai is megesküsznek, hogy nem fogyasztanak halat. És most itt vagyok, úgy érzem, hogy bármilyen szegénységben megtalálom a gazdagságot.- A magyar költészettörténetben gyér hagyomány a metafizikus-gondolati poézis. Miben látod ennek okát? Hogyan tudnánk többet tanulni Hölderlintől, miféle ösvényen kapaszkodhatnánk vissza a rilkei világtérbe?- Úgy találom, költészetünk hatalmas ereje a csodálatosan anyagszerű szemlélettel, a nyelvi díszítőképesség szellemességével, a költői gondolkodás gazdag hasonlatteremtő képességével, nyelvünk sokrétű adoptív ritmikai adottságaival, alapvetően paraszti tapasztalati világunkkal függ össze. Az elvont metafizikai tartalmak felé akkor tudtunk elrugaszkodni, amikor kinyílt költőink előtt a külvilág, vagy egy-egy magányos nagyság látomásosan mintegy meghaladta „önmagát és az országot". Ha Bessenyeit, Kölcseyt, Madáchot, 241
