Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Márai Sándor: Levél a Dunántúlról; Vasárnapi krónika, Cselédek
benn a város szívében kőkerítéses, kétholdas hatalmas kert, dús és gyönyörű zöld fákkal. Itt lakik Fabick és csoportja. Bemegyünk a hűs, széles lépcsős, fehér lépcsőházba. Ódon, hallatlanul szép boltívei vannak a püspöki kastélynak, a falakon becses, nagy szentképek, a folyosókon a legfinomabb cseresznyefából faragott karszékek és pamlagok, imazsámolyok, asztalok. Az első emeleten, a lépcsőnél ismét szuronyos tengerész áll őrt. Bevezet Fabickhoz. Tágas, nagy szobában ül, borvörös a tapétája a szobának, szép, faragott ágy, asztal, ódon székek s egy íróasztal: minden más felesleges dolgot kicipeltek a lakásból. Fabick fiatalember, harmincéves, legényember. Kék szeme van, és megjelenésében, ahogy udvariasan és tartózkodó elfogultsággal beszél, van valami nagyon szimpatikus és különös. Alkoholt nem iszik, a dohányzást kurta szárú angol csibukja kielégíti, rendkívül udvarias és szíves: két nagy szobát azonnal átad a palotából, minden bútordarabja a szobának műkincs és felüdülés. * Este ülünk Fabickkal a kastély emeleti szobájában és beszélgetünk. A püspöki kertben sok a hárs, ennek az illata nehéz, és mind bejön az éjszakában az ablakon át. Az átelleni kávéházban játszik a cigány, a kert felé pedig nagy csend van. — Mi egy sziget vagyunk itt ebben a városban — kezdi csendesen Fabick -, és az egész Dunántúlon itt ez a kastély mivelünk, egy sziget ez. Mi vagyunk itt a forradalom. Mitőlünk félnek, pedig ok nélkül és igazságtalanul nem bántottunk soha senkit. — Nagykanizsai vagyok. I Iá rom polgárit jártam, azután ipart tanultam, vas- és fémmunkás vagyok. Flúszéves koromban kerültem Polába, a haditengerészethez. Én nem tudom, hogy mi volt ottan velem. Én gyűlöltem a fegyvert, az ölőeszközt. FTa egyedül voltam, csak eldobtam a fegyvert és a fogamat csikorgattam, amiért az embereket öletni akarják. Egyszer a Viribus Unitis2 vízre bocsátásakor hat Habsburg állt az ágyú csöve előtt, ahová kirendeltek. Gondoltam: megrántom a kanócot... Aztán mégse. Valami úgy megfogja, visszahúzza az embert. A hat helyébe jön hatszáz - nem változik semmi... és én egyedül cipeljem hat ember emlékét az életen? — Én mindig mondtam: meg fognak minket verni a háborúban, és ezért fogunk győzni. Nyolc évig éltem a tengeren. Én szabad ember akarok lenni: szabadságot akarok, szabadságot! ... Nem politikai szabadságot, nem paragrafusokat! Életet akarok, szabad életet élni... Ezt csendesen mondja, azzal a furcsa, elfogódott szeméremmel, amivel mindig beszél. Van valami visszhang a szabad tenger morajlásából, amelyben nyolc évig élt. Lenn a palota előtt kopog az éjszakában az utcaköveken az őrálló matróz csizmája. Nézem Fabickot, a történelemnek és a forradalomnak ezt a megszállottját, akit tiszta és misztikus erők verekedtetnek a világgal. Milyen messze van ez az ember minden politikától, milyen tisztelni való ez az anarchia, amiben él, s mennyire a jövő politikusa mégis. 2 A császári és királyi haditengerészet 1912-ben szolgálatba állított csatahajója. 58
