Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
kalauznak, hogy mi a helyzet, az öcsém nem potyautas. Aztán a következő szerelvénnyel tudtam menni én is a kiskőrösi átszállásig, s ott várt öcsém felháborodva. Most ő háborgott, teljes joggal - de végül jó véget ért a dolog.) A kalocsai gimnáziumban Mikor 1957-ben befejeztem az általános iskolát, és Kalocsára kerültem szeptemberben gimnáziumba, Akasztóról még nagyon kevesen mentek középiskolába, egy kezemen meg lehetett számolni a továbbtanulókat. Néhány szakiskolással ez a szám kiegészült, de így is árulkodóan kevés volt a mintegy hatvan fő végzetthez képest. Pedig jó iskola volt a miénk, ezt visszaigazolták az innen továbbtanulók eredményei. A korábbi években, mondjuk a két világháború között meg mint a fehér holló, olyan ritka volt, aki tovább akart és tudott is tanulni. A kalocsai I. (Szent) István Gimnázium és a Tanítóképző volt leginkább, ami ezeket a kivételes gyerekeket befogadta. A gimnázium egyházi iskola volt, méghozzá jezsuita, kiváló tanárokkal, mint ahogy a város is régi érseki székhely és iskolaváros. Hogy tovább kell tanulnom, az senki számára nem volt kérdéses, se a család, se az egész faluközösség számára, pedig lehetett volna, hiszen egy évvel voltunk az ötvenhatos forradalom leverése után, tombolt a megtorlás, s mint ahogy később kiderült: sokak továbbtanulási lehetőségét elvágták. Kalocsán, a gimnáziumban még zömmel a háború előtti régi tanárok tanítottak, néhány fiatalabb volt csak köztük. Ugyanakkor a mi évfolyamunkkal szűnt meg a nagy hírű Tanítóképző Intézet, ami sokáig ellátta pedagógusokkal a környéket. Újdonság volt még, hogy gimnáziumunkban megszűnt a koedukáció is - a felettünk járók még vegyes osztályok voltak, de velünk kezdődően különvált a lány- és fiúgimnázium. A miénk volt a hajdani jezsuita intézet, tetején a szintén híres Haynald-obszervatórium tornyával, amit Selmeczi Károly bácsi, régi nyugdíjas kémiatanárunk kezelt, tartotta a kapcsolatot Greenwichcsel, s ott is lakott. Intézményünk épülete egyébként egy hatalmas, a Fő utca nagy részét elfoglaló téglalapalapú tömbépület része volt, amit a „Sóhajok hídja" - egy légi átjáróhíd kötött össze az ugyanilyen óriási nagyságú másik tömbbel. Ezekben sok intézmény kapott helyet, iskolánk egyik fele például a női börtönnel, másik fele meg többek között a gyermekjavító intézettel volt szomszédos. Mi nem a Fő utca felőli részen voltunk - ott velünk szemben a szintén jezsuita Jézus szíve templomra láttunk az udvaron át, az osztályablakunkon keresztül. (Annyi csókát a világon elképzelni se tudtam volna, amennyi annak a tetején fészkelt és körülötte röpködött.) Két osztály indult általában évfolyamonként - egy humán (ahol latint tanulhattunk) és egy reál (műszaki rajzzal). Én persze a humánba jártam, bár kezdetben azt sem tudtam, mit jelent az egyik, mit a másik. Első osztályfőnökünk (rövid ideig) a neves fizikus, Hegyi Lajos bácsi volt, akinek legkisebb fia is az osztályunkba járt, majd rövid idő után a szintén legendás Cziráky Imre vette át az osztályt, aki nemcsak hogy irodalmat tanított, de maga is író és színházat imádó ember volt, egykor színdarabjait is játszották. Ez nekem nagy szerencsét jelentett, mert hamar benső viszonyba kerültem vele, ugyanis megnyertem első 40
