Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
évben az iskolai szavalóversenyt, és első lettem a meghirdetett irodalmi pályázaton is verseimmel. Attól kezdve külön figyelemmel kísért (bár vele esett meg, hogy négyszer egymás után „bezúgatott" a memoriterként föladott Közelítő télből, Berzsenyi nagy verséből, amit nehezen tanultam meg, s mindig meg voltam győződve, hogy többször már nem engem hív fel). Egyébként Imre bácsi is, mint a többi régi tanár, nagyon vigyázott ránk, hogy azokban a pengés időkben valami butaságot ne csináljunk (hiszen akkortájt akasztották például Nagy Imrét és társait, s tombolt a terror). Ebben ők is érdekeltek voltak, mert tudták, bármelyik percben nyugdíjazhatják őket - mint ahogy Imre bácsit - akarata ellenére - két év után nyugdíjazták is. Nagyon szerettük még Takács tanár urat is, a Taxi bácsit, aki latint és ókori történelmet tanított nekünk. Tanított? Felnőtt meseórák voltak az órái az ókori görögökről és rómaiakról. Hat tárgyból volt diplomája, s emlékezetes számomra, hogy gimnazista voltomban nála feleltem először, történelemből. Az ősközösség volt a téma, s a katedra előtt állva sehogy sem tudtam a feleletet elkezdeni. Taxi bácsi hosszan kivárt, majd megkérdezte: Készült? - Igen. - Akkor folytassa... - mondta, és fáradtan becsukta a szemét, várakozón, ahogy szokta, a katedrán. Végre elkezdtem, s mondtam, mondtam - akkor meg nem tudtam abbahagyni. O szakított félbe, s hatalmas jelest kaptam. (Egyébként az első hat feleletem jeles volt, ami szintén kibocsátó akasztói iskolám dicsérete.) Nagyon emlékezetes volt később Laczkó Zoltán tanár úr is, ő középkorú volt, fiatal feleséggel. O Hegyi Lajos bácsitól vette át a matematika-fizikát, mert őt is szintén nyugdíjazták. Sok emlékezetes diákmomentum fűződött Laczkó tanár úrhoz. Például hétfőnként, ha nem akartunk felelni, feltűnő helyre kiraktunk egy Népsportot, amire azonnal rácsapott, és egész órán példákat oldottunk meg, míg ő azt olvasta. De nagy szám volt az is, amikor egyik társunk a táblánál felelt egy matematikai levezetésből, s míg ő gyötrődött, Laczkó lapozgatta a füzetét. Megtalálta a végén a totószelvényét. Odafordult a táblához, majd azt mondta: - Te totózol, József? - Igen, tanár úr! - Akkor menj a helyedre, József - egy találatod már van! De velem kapcsolatban a legkedvesebb története (több is volt!) az, amikor észrevette a padok közt sétálva, hogy nagy zsebű zakóm felé eső részében könyv van. Nem volt szabad az iskolába más könyvet vinni, mint a tankönyvek, nekem meg ott volt a nemrég kiadott bibliofil Ady-kötet. Szó nélkül belenyúlt a zsebembe, kivette a könyvet, kinyitotta, s azzal sétált tovább, és elkezdte olvasni. A továbbiakban a helyünkön megint példákat oldottunk meg. Az óra vége felé újból felém sétált, szó nélkül visszadugta a nagy zsebbe a könyvet, s ment a katedrához. Ez heteken keresztül így történt, egyetlen szó el nem hangzott a könyvről, pedig először be voltam kicsit rézéivé. Mikor néha a fizikateremben volt az óra vagy dolgozatot írtunk, óra után egy ablakon át integettünk a rabnőknek. Ok meg vissza. Egész kis hangtalan kommunikáció alakult ki köztünk, de mikor tanítások végén a Fő utca felé vettük az irányt (sétáltunk, a lányokkal találkoztunk, vagy kimentünk ebéd előtt az Érsek- kertbe, akkor Beloiannisz-kert volt a neve), a női börtön udvarának fala mellett kellett elmennünk, ami össze volt építve a gimnázium épületével. Mindjárt az első saroknál szembetaláltuk magunkat a szögesdróttal is körülvett őrbódéval, 41
