Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
volt keret, márpedig elég drága dologról volt szó. Igazgatói és nevelőtanári vezetéssel elhatároztuk, hogy mi magunk szerzünk rá pénzt. Adódott is a helyzet: a híres szakmári állami gazdaság igazgatójának három fia is az intézet lakója volt: fölöttem egy évvel, kettő meg - ikrek voltak - alattam egy évvel. Elhatároztuk, hogy segítségükkel megszervezzük, hogy az egész közösség elmegy cukorrépát szedni a gazdaságba. Mindenki engedélyt kapott, hogy hazautazhasson nagy késekért, mert a levelek lesarabolásához szükség van rá. Igazgatónk az állami gazdaság igazgatójával megbeszélte és egyeztette a dolgot, vontatókat küldtek értünk, a beláthatatlan táblán a traktorok már kiforgatták a répát, s nekünk csak be kellett állnunk, csoportonként, a kijelölt sorokba. Kiszedtük sorban a cukorrépát, lenyestük a szárát, s megtisztítva kupacokba hánytuk. Egész nap dolgoztunk, de lett is eredménye. Hatalmas területen végeztük el a cukorrépa betakarítását, s a gazdaság jó pénzt fizetett érte. (Persze ez is versenyben ment a csoportok között - hogyan is másként?!) Hamarosan megvettük a televíziót, még csak fekete-fehérben ment az adás, az is bizonyos napokon és időben, s az étterem előcsarnokában - tágas tér volt - állították üzembe. Egyes kijelölt adásokat lehetett esténként nézni, de azt is csak olyanoknak, akiknek sem tanulmányi, sem fegyelmi problémájuk nem volt. (Általában színházi előadásokat és futballmeccsközvetítéseket néztünk.) Ez az év fontos volt kis családunk életében is. Ekkor halt meg ugyanis Klajkó nagypapa, s ezzel sok minden megváltozott nálunk. Ekkor már anyámat is bekényszerítették egy szabó-varró ktsz-be (kisipari termelő szövetkezet), s bár ő volt a főnök, nem ugyanaz volt, mint mikor otthon dolgozott. Ugyanakkor egyre sötétebben előrevetítette árnyékát, hogy az egész magyar parasztságot bekényszerítik az orosz mintájú „kolhozokba", vagyis tsz-ekbe. Ez drasztikus lépésnek tűnt, s édesanyám, aki mindig Pestre, leánysága színterére vágyott, elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. (Cselekvésben nála soha nem volt hiba.) Rábeszélte nagymamát (aki viszont mindig attól félt, hogy nem tudunk megélni), hogy adják el a házat és a még eladható földeket, s költözzön a család Pestre. Ismerősök segítségével találtak is egy megfelelő másfél szobás, kertes ikerházat Pest(szent)lőrinc központi részén, az Üllői úton. Amíg persze az akció lebonyolódott, az 1960-as iskolaév is befejeződött, s mi öcsémmel már Pestre mentünk haza. Anyámmal úgy döntöttünk, hogy öcsém, aki csak az elsőt végezte még, jelentkezzen át a helyi gimnáziumba, én viszont, akinek csak egy éve van már az érettségiig, maradjak megszokott környezetemben, Kalocsán. (Ez a hazautazás kicsit bonyolultra sikeredett. Öcsémmel, fölcuccolva, kimentünk az állomásra, megvettük a jegyeket és elhelyezkedtünk az egyik kupéban. Mivel volt még időnk az indulásig, öcsémet otthagyva leszálltam, s visszamentem az állomás elé, hogy valakivel még beszéljek. Addig-addig, hogy mikor visszafelé mentem, látom ám, hogy vonatunk húz kifelé. Nem volt köztünk nagy távolság, s mivel tudtam, hogy lassan megy, elkezdtem futni utána. Vagy egy kilométert is futottam kétségbeesetten, a távolság nem nőtt, de nem is fogyott. Fel kellett adnom. De most mi legyen? A jegyek nálam, öcsém a csomagokkal a vonaton. Végül jó ötletem támadt. Bementem a forgalmi irodába, elmondtam a tényállást, s bemutattam a jegyeket. Az állomásfőnöknek megesett a szíve, s utánatelefonált a 39
