Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 7-8. szám - Kanalas Imre: Kecskemét város fejlődésének stratégiai irányai
A kormány 1971-ben fogadta el az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót, amely központilag elkülönítette az országos jelentőségű centrumokat. Kecskemét ekkor felsőfokú központ besorolást kapott, amely szükségessé tette a meghatározott közintézmények kiépítését és újabb betelepülést indított el (1970-ben a város lakosságának száma: 84 482 fő, 1980-ban 96 882 fő, míg 1990-ben már 102 516 fő). Az új intézmények egy része városközponti elhelyezést igényelt, ezért a történelmileg kialakult főteret nyugati irányba bővítették, létrehozva a város új közigazgatási (pl. Megyeháza, Rendőr-főkapitányság), kulturális (Művelődési központ) és kereskedelmi (áruházak, bankok, utazási iroda stb.) központját. A belváros átalakítása mellett, a minőségi fejlődés jegyében, főiskolák létesültek, valamint egyedi művészeti, kulturális és múzeumi intézmények sora települt a városba. Megindul a város térbeli növekedése, szu- burbanizációja, jellegzetes kertvárosi kerületek létesülnek, jelentősen átalakul a külterület is. Erősödött a város térbeli gazdasági hatása, és funkcionális szerepköre is (új megyei kórház). Körülbelül 150-200 ezres, a vonzáskörzetében élő népesség számára vált igen fontos - naponta/hetente felkeresett - városi központtá, s mint megyeszékhely, csaknem félmillió lakos igazgatási centrumává. A korábban is fontos kereskedelmi, piaci, szállítási és szolgáltatási funkciói gyorsan - részben már vállalkozási alapon is - fejlődtek. Ezzel a fejlődési dinamikával azonban nem nagyon tudott lépést tartani a műszaki infrastruktúra fejlesztése, illetve több területen az intézményrendszer bővítése sem. A felmerülő társadalmi és gazdasági igények, illetve a megvalósítható lehetőségek közötti különbségek hatására a városfejlesztés vonatkozásában is növekedett a belső feszültség, kezdtek egyre élesebben kirajzolódni azok a térszerkezeti, rendezési konfliktusok, melyeket csak városméretű rekonstrukciókkal, beavatkozásokkal lehetett (vagy lehetett volna) kezelni. A növekvő lakhatási igények, a közigazgatási intézmények elhelyezésének kérdései, valamint az egyre fejlődő ipar területigénye feszegetni kezdte a város elavult térbeli szerkezetét. Az erőteljesen jelentkező új folyamatok veszélyt jelentettek a város kialakult térbeli szerkezetére, építészeti örökségére és a település arculatára is, hiszen 1981-ig az egykori mezővárosok korszerűsítésének egyetlen eljárásaként a teljes szanálásos, „kötetlen újjáépítés" módszerét alkalmazták, amely egyes vélemények szerint diszharmóniát, más, karakteresebb megfogalmazások szerint, maradandó károkat okozott a település szerkezetében és képében.24 Feszítő problémaként jelentkezett a lakó- és ipari övezetek keveredése, a város túlzó funkcionális egyközpontúsága, a lakásállomány minőségi és mennyiségi elégtelensége, a fő közlekedési utak városközponton történő átvezetése (1976-ig 26 utca forgalma érkezett a főtérre), a közúthálózat állapota és annak hiányosságai (a belterület lakóövezeteiben 45 km burkolat nélküli út volt), az erőltetett lakásépítések következtében kialakultak településképi disszonanciák, alacsony 24 Éppen ezért előremutató volt az 1981-ben elfogadott (majd többször módosított) városrendezési terv, azt javasolta, hogy az egykori halmaztelepülés emlékét hordozó értékes városalaprajz, valamint a különböző stílusjegyeket mutató polgári lakóházak és a szép utcaképek kapjanak védelmet. Városi Tanács 1981. IV. 8. 7/1981. sz. határozata. 161
