Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Rajzok egy élet tájairól (Horváth Máriával Váczi Mária beszélget)

Horváth Máriával Váczi Mária beszélget

„Két dunántúli kis faluban, Erdősmecskén és Véménden nőttem fel, ahol egészséges és harmonikus életszemléletet kaptam útravalóul. A művészetek fontossága Pécsett érintett meg. Ez volt három fontos helyszíne életemnek, de már régóta kecskemétinek érzem magam. Animációs filmrendező vagyok, a Kecskeméti Filmstúdió alapító tagja. Szerzői filmjeim - sok elismerést hozva - bejárták a világot. Évtizedekig a Magyar népmesék sorozat egyik rendezője voltam, bábszínházi tervezőként is sok szép feladatot kaptam. Terveztem emblémákat, plakátokat, illusztráltam mesekönyveket, tankönyveket.

»Jót s jól - ebben áll a nagy titok« - int Kazinczy! - Az ember meg tűnődik, fürkészi a titkot, aztán valamit gondol, aztán valamit csinál, aztán lesz belőle valami: vagy rajz, vagy könyv, vagy bábszínház, vagy papírmasékép, vagy film" - foglalja össze „életegypercesét" Horváth Mária, egy kép- és filmrendezőhöz illő tömörséggel öt éve tervezett, megkezdett és abbamaradt beszélgetésünk elején, hogy megidézzük a 45 éves, gazdag szakmai múlt jelentős történéseit.

„...a természetnek s a művészetnek nem szabad túl sok titkát kifecsegni, mert akkor felhasad egy égi pecsét, s abból rengeteg baj származik." Az Arisztotelészi figyelmeztetést szem előtt tartva ültünk le ismét beszélgetni a Balázs Béla-díjas rajzfilmrendezővel gyermekkorról, diákévekről, barátságról, kövekről, bogarakról, végül, de nem utolsósorban filmekről, bábszínházról, versekről, azaz a művészetről.

— Hogyan telt a gyermekkorod? - kérdezem, kölcsönözve egyik filmed címeként magadnak is feltett kérdéseddel?- Hogy egy másik filmemet ihlető - Állóképek. Rajzok egy élet tájairól - Szabó Lőrinc-vers néhány sorával válaszoljak: „Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. Tél, tavasz, nyár, ősz, tél: meghitt tarkaság. Égen és földön mosolygott a rend..."

Gyermekkorom majdnem irreálisan gyönyörű volt. Boldog családban nőttem fel, nagyon szerették egymást a szüleim, nagyszüleim. Édesapám szép ember volt, egyenes tartású. Biztonságot adott, erőt adott, mint egy hatalmas, magas fa. Erdész volt, most már örökre a nagy bőrtáskával az oldalán, puskával a vállán látom magam előtt. A nyári szünetekben én is sokat jártam vele az erdőt, eprészésre, szarvasbőgésre, a kitermelhető fák mérésére, jelölésére emlékszem.

Édesanyám legszebb, fiatal éveit „málenkij robotban" töltötte, tizenhét éves korában vitték orosz munkatáborba. A szörnyű éveket szinte csoda, hogy túlélte, mégsem hagyta el száját soha a harag vagy a gyűlölet hangja. Nála békésebb, szelídebb, megértőbb embert nem ismertem. Olyan különleges bölcsességgel és mértéktartó szeretettel élt a családjáért, nevelt bennünket, nővéremet és öcsémet - lettünk boldog gyermekek s szerető testvérek -, hogy titkát máig sem tudjuk megfejteni.

Nagyon szép, szinte népmeséi helyeken laktunk, Vadászcsárdán, Erdősmecskén és Véménden, mindenütt erdő közelében. Amikor Véménden laktunk, vasárnaponként leg70