Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Gilly Zsolt: A fotós természete
Gilly Zsolt A fotós természete Máté Bence titkai Valamikor 2000 tájékán hallottam először Máté Bencéről. Akkor lehetett 15 éves, és nyerte meg első alkalommal Magyarországon az Év ifjú természetfotósa díjat. A Kiskunsági Nemzeti Park akkori igazgatója szólt, hogy van egy ügyes pusztaszeri fiú, aki jól fotózik, rendezzünk neki kiállítást a Természet Házában. Kaptam egy DVD lemezt is, amin megnézhettem a képeit. Azok az akkor megszokottakkal ellentétben igazi akcióképek voltak a természetből. Fotói felkeltették az érdeklődésemet, ezért megkérdeztem kollégámtól, a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben dolgozó Tajti Lászlótól, a tájvédelmi körzet vezetőjétől, mit lehet erről a fiúról tudni. O jól ismerte Bencét. Talán az első komolyabb fényképezőgépet, egy Zenit fotópuskát is ő adta neki. Bence minden szabadidejét - néha az iskola rovására is - a természetben töltötte. Nem számított, hogy kora hajnal van vagy éjszaka, hogy kilométereket kell gyalogolnia vagy bicikliznie fagyban vagy hőségben. Igyekezett mindent megfigyelni, minél közelebb kerülni a madarakhoz, és olyan jó fotókat készíteni róluk, amit a rendelkezésére álló technikával csak lehet. Hamarosan sikerült személyesen is megismerkednem Bencével. A NaturArt Természetfotós Szövetség, melynek Bence is tagja, a Kiskunsági Nemzeti Park látogatóközpontjában, a Természet Házában tartja gyűléseit. Mint házigazda, én fogadtam a résztvevőket, sok általam tisztelt természetfotóst, akik munkásságát már rég ismertem és csodáltam. Közöttük volt egy vékony, élénk szemű fiú, aki egyenrangú félként viselkedett az idősebb, elismert fotósokkal. Elkezdődött a vetítés, mindenki hozta az új képeit, a többiek pedig bírálták azokat. Bence fiatalos lendülettel és szókimondóan elemzett egy-egy képet, nem foglalkozva azzal, hogy az illető fotós háta mögött már akár több évtizednyi rutin is lehet. Persze azt is megmondta, hogy hogyan lehetett volna szerinte jobb a kép: néhány tizedmásodperccel korábban vagy később kellett volna exponálni, hol csúszott félre a kompozíció, hogy lehetett volna jobb a háttér. Bencének már ekkor is a minőség számított. Én pedig, aki amatőrként fotózgattam akkor már egy jó ideje, elhatároztam, hogy csak dokumentálni fogok ezentúl, és megmaradok a „családi fotózásnál". Azóta sok-sok képét láttam, hallgattam előadásait, láttam a Láthatatlan madárfotós című filmet, olvastam róla-vele készült interjúkat. Ma már világhírű, ennek 79
