Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Fried István: A „rejtélyes költő” – ahogy Németh László látta
egyre megoldhatatlanabb helyzet elé, nem adatik meg számára a jó döntés lehetősége15, így összeomlása nem egy meglepetésszerűen bekövetkező drámai pillanatban történik, hanem szinte előkészül. Nem bizonyos, hogy a szenvedély volna a legtalálóbb jelölés az első felvonásban váratlanul megjelenő Bánk magatartásának jellemzésére, a megrendültség, a részben tájékozatlansággal elegy országjárási élményekből felfakadó, ám kitöréssel fenyegető, mégis a nyilvánosság előtt elfojtott indulat ott munkál már a kezdet kezdetén. S ez lényegében különbözik a mellőzések miatt sértett Peturétól, de amely az események, a látottak és a sejtettek hatására, Németh László szavával, meglódul, a Hamletet idézve „kizökken" az országos, a történelmi és a magánéleti „időből". S ha a „végzet" megidézé- se némileg túlfeszíti is a Bánk sorsát leíró helyzetet (hiszen korántsem a „végzetdráma" által szorosan és megkerülhetetlenül meghatározott körbe kényszeríti a dráma szereplőit, azaz nem feltétlenül úgy kell cselekedniök, ahogy cselekednek; noha a cselekedeteknek határt szabnak az egyre kevésbé átlátható körülmények); alapjában Németh László a hely- és időszűke ellenére oda következtet, ahová az általa megrótt Katona-kutatás néhány tanulmánya (különös tekintettel az 1936 után születettekre), a meglódított „szenvedély" „a világát elpusztítva, önmagába rogy". Ugyanis Bánk önvédelmi tettének, a Gertrudis által felszított, Ottó megjelenésétől felfokozott indulatok miatt a „trance" hatására elveszített önkontrollnak előre ki nem számítható következményei lesznek. A királynégyilkosság olyan áldozatokat követel, amelyekkel Bánk a „végzetes" pillanat hatása alatt nem számolhatott, így Melindának és háza népének erőszakos halála, Petur átka, Bánk szomorú összegzése („Nincs a Teremtésben vesztes, csak én"), melyet a király (Németh Lászlótól talán túlságosan nagyvonalúan „szegény, beroskadt lelkű"-nek aposztrofálva) megismétel, egyszerre kétkedőleg és jóváhagyólag, hiszen különböző okok és körülmények között ki-ki elveszítette azt, akit a legjobban szeretett, akinek boldogságára feltette életét, s akinek koporsója mellől kell(ene) fölemelkednie. Az ötödik felvonásban a középpontban a királyné koporsója figyelmeztet a történtek kimenetelére, majd Melinda koporsóját hozzák be: egyik halott sem a „végzet" áldozata, az egyik egy akaratlan, a másik egy nagyon is akart gyilkosság elszenvedője. A túlélők pedig (valamennyien) a teremtés vesztesei. Ilyeténképpen Németh László megjegyzése, metaforája valami nagyon fontosat tudatosít: „Bánk a darab végén: nem annyira bűnhődő lovag, mint inkább kiégett vulkán." Hadd jegyezzem meg, hogy a „lovag" itt főleg annak okából pontos megnevezése, mivel egyfelől Bánkot mind a királyné maga, mind Izidora „leventá"-nak szólította meg (a leventa jóval korábbi előfordulások után egy 1813-as/!/ hírlapi cikkben ugyancsak lovag jelentésben olvasható16, s ezzel nemcsak a XIII. századinak elgondolt hangulatra érez rá a dráma, hanem a lovagdrámai indíttatásra is céloz), másfelől arra látszik utalni a többször ismételt megszólítás, hogy nem a színmű egészének perspektívájából értelmeződnek a különféle lovagi szereplehetőségek: az intrikus Biberach „ritter", azaz lovag, csakhogy státusa, élettörténete immár egy lovagsága maradékain tengődő személyt mutat be; ilyen módon a leventa— ritter szembesülés a megnevezésben jelződő különbséget hangsúlyozza, a hazait és az idevetődőt, a lovagiság pozitív versus negatív attribútumait. Más kérdés, hogy Biberachnak Bánk életében fontos szerep jut, utolsó szavai akár a nagyúr „sorsát" is eldönthetnék. Hozzátéve, hogy minden látszat, külsőleges magyarázat ellenére Bánk nem „orozva" gyilkolt, méghozzá a királyné bűnösségének tudatában (ha a királyné nem is egészen abban, nem is egészen úgy bizonyul bűnösnek, ahogy Bánk tudta, ez azonban a magánéleti szférára vonatkoztatható, ami az országos problémákat illeti, ott a királyné menthetetlen). Itt 15 Rövid elemzésemben erre utalok: Geschichte der ungarischen Literatur. Eine historisch-poetologische Darstellung, hg. Ernő Kulcsár-Szabó. Berlin 2013, 129-133. 16 A magyar nyelv történeti etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, Bp., 1970, II, 763. 53
