Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Fried István: A „rejtélyes költő” – ahogy Németh László látta
bővebben nem fejthető ki, mivel a szakirodalomban igen alaposan megvitatott kérdés, hogy a jogszerűség helyreállításának szükségességét követelő Bánk önbíráskodása (még ha - ismételten említem - önvédelmi cselekedetről van is szó) nélkülözi a jogszerűséget, lényegében Petur (terve) helyett hajtja végre az „ítéletet", jóllehet a békétlenekkel való közös jelenetben cáfolja és gátolja Petur szándékát, gyilkossága valójában megelőzi a palotába betörő (és nem kevésbé „jogszerűtlenül" cselekvő), Gertrudis ellen lázadó Petur - ki tudja, hogyan végződhető - akcióját. Bánk akaratlanul indította meg a halálokkal terhelt eseményeket (Peturnak és háza népének, volt róla szó, Melindának és háza népének pusztulását), ilyen módon valóban nem volna teljesen pontos „bűnhődő lovag"-nak nevezni, még akkor sem, ha bűnhődik is, lovag is (újra mondom: önmagába fordulva a teremtés egyedüli vesztesének mondja magát),17 a „kiégett vulkán" jelölés azonban Németh László következetes megnevezéstechnikájáról árulkodik. Németh László előadása korábbi helyeinek szóhasználatát idézem: „E drámában magányos szívek mint sistergő fazekak állnak egymás mellett: szaggatottan pöfógnek-dohognak, s ha tűrhetetlen már feszültségük, lelökik magukról a fedőt"..., „Bánk bán alakjai mint magukkal nem bíró indulatok téblábnak egymás mellett, amíg növő sistergésükből kiforr a tragédiaezek után a kiégett vulkán mintegy következményében jelzi a nemegyszer célt tévesztett, egyébként indokolatlannak aligha tekinthető forrongások elhamvadását. Az már kérdés, hogy míg az idézett mondatokban mintegy szétosztja az előadás a szereplők között a robbanásra kész indulatokat, utóbb akképpen véli igazolni, fölerősíteni Bánk „abszolút" főszerepét, miszerint „a Katona emberlávájában (...) Bánkban van a legtöbb, több s olvadtabban, mint Peturban! Nemcsak szerepe, de anyaga szerint is ő a főhőse a drámának. Szétosztva ő lázong, gyanakszik, füstölög a többiekben." Ebből feltehetőleg annyi fogadható el, hogy a Bánkkal páros jelenetekben ér tetőpontjára a szereplőket átható, bennük artikulálódó elégedetlenség, a leginkább a cselekményesség szempontjából beszűkülő szereplehetőségeik miatt: Getrudis nem tudja megvalósítani nagyhatalmi elképzeléseit, Petur nem képes az ingadozó békétleneket szilárd egységgé kovácsolni, Tiborc előadja a panaszát, ám kevéssé reméli, hogy ez helyzetén lényegileg változtat, Biberach az első kidolgozásban határozottabban állítja be magát, mint a cselekmény mozgatóját, a második változatban inkább kerül az előtérbe a mindenekelőtt a maga (anyagi) hasznán munkálkodó, elvtelenségéből a maga számára előnyöket kovácsolni akaró elképzelés, s így a szereplőknek jóval inkább a Bánktól való távolsága érzékelhető, mint érzelmi/szenvedély(?) korbácsolta világától függés. Éppen attól izzik föl a dráma (úgy gondolom), hogy a kompromisszumot kereső, a kizökkent időt helyretolni szándékozó Bánk előtt minden elért kompromisszuma (nem sok) lemondás valamiről, a magán- és a közéleti konfliktus együttes, egy lendületben történő megoldása reménytelen vállalkozás, hiszen külön-külön is az. Mindazonáltal a szereplők egymásba kapcsolódó, noha nemegyszer (s ezt pontosan láttatja Németh László) monológnak ható szavai inkább bezárják Bánk bánt a körülmények közé, mint kiszabadítják onnan, inkább magánosságát fejezik ki, mint szövetségesre találását. A magány éppen az ötödik felvonásban válik totálissá, hiszen mindentől és mindenkitől megfosztva áll Melinda holtteste mellett, legfeljebb Tiborc hűsége tanúskodik szándéka nemességéről. S talán ezen a ponton emlékeztethetek a király hasonlóan megrendítő magányára; aki a színmű végén megbizonyosodhat az addig epizódszerepre kényszerült udvariak alattvalói (hűbéresi) hűségéről (mely jóval kevésbé bensőséges, mint Tiborcé Bánk iránt), mely talán enyhíti a maga veszteségén érzett fájdalmát (s ha nem foglalódik is szavakba, itt nem merül föl, Petur az ő feltétlen híve volt, s az ő érdekében is lázadozott a merániak ellen). Csakhogy az utolsó jelenetben, melyben a király még egyszer összegzi, 17 Amikor a király megismétli Bánk szavait, ugyanúgy csak a maga veszteségét panaszolva „indula- toskodik", ahogy Bánk sajátította ki magának a veszteségtudatot. 54
