Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Parasztok és cívisek a hódoltság jogszolgáltatásában
alapján - meglepően korrektnek tűnik, és úgy látszik, hogy hatáskörükkel komolyabban nem éltek vissza. Ennek a rájuk nézve igen hízelgő megállapításnak azonban ellentmond a következő eset: 1636-ban „...Mahmúd pesti kádi a szokásoknak megfelelően bemutatkozó levelet küldött Cegléd, Kecskemét és Kőrös polgárainak. Bejelentette, hogy ő már működik, és társa is hamarosan megérkezik állomáshelyükre. Ő, mint e városok leendő bírója szénát, árpát, sajtot és vajat kért ajándékba. Cserébe szolgálatait ajánlotta, és külön csábításként kiemelte: »és az mely ember megholt is nálatok, azok felől minden jót végezek veletek, nem olyan embör vagyok, jámborok, mint az előbbeni kádia.«"3 Kellő súllyal kell kiemelnünk, hogy bár a török közigazgatás ezen a vidéken viszonylag gyorsan kiépült, és a számukra legfontosabb területeken - adóztatás, bíráskodás - évtizedeken át hatékonyan működött, sem ez a szűkebb tájegység, sem - csekély kivételtől eltekintve - a hódoltság egész területe nem került ki teljesen a magyar köz- és magánhatalom ellenőrzése alól, hanem az idegen állam szervezeteivel párhuzamosan működött. A közigazgatás szervezetére azért kell itt utalnunk, mivel a polgári államszervezet kiépítéséig a jogszolgáltatás ezzel szervesen összeforrt. A királyi országrész központi hatalmának intézkedései arról győznek meg bennünket, hogy a hódítás előtti közigazgatás továbbra is szinte zavartalanul működött. Az 1550. évi és a későbbi évtizedek királyi adóztatását biztosító díka-jegyzékének összeállítása során Pest megyében a falvaknak legalább hét főből álló (a bíró és 6-12 esküdt) küldöttségének vallomása alapján jártak el. A magyar igazgatásnak egy világbirodalomban történő, ma már alig hihető túlélését, a két, egymástól merőben eltérő hatalmi szervezet egyfajta szimbiózisát elsődlegesen a Kárpátmedencében már régen megszilárdult feudális magántulajdonnak és a viszonylag fejlett magyar rendiségnek tulajdonították történészeink. Ez az érvelés időközben a meghódított területek további fejlődési előnyeinek feltárásával bővült: a magyar társadalom szinte egészét átfogó önkormányzatiság különféle szervezeti formáinak alaposabb megismerésével. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ezek nemcsak a rendi kiváltságok birtokában lévő társadalmi csoportokon, szervezeteken és a polgárság fejlettebb rétegein belül jelentkeztek. Az újabb feltárások alapján általánosságban elmondható, hogy a paraszti önszerveződés a középkor végére lényegesen életképesebb lett, semmint ezt a kor kutatói korábban feltételezték. Nem véletlenül fogalmazta meg a közelmúltban Szakály Ferenc akadémikus: „Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogyan támadt az általában szűk látókörűnek és földhözragadt gondolkodásúnak tartott magyar parasztságból évről évre több ezernyi helyi tisztségviselő... Ez nem a török megszállással párhuzamosan a XVI. század derekára, hanem 1514 tanúsága szerint már korábban kialakult, bár ennek forrásanyaga még nincs... "4 A hódoltság területén belül, a Homokhátság északi részén kialakult három mezőváros - amelyek már a középkorban a térség legfejlettebb települései lettek - kora újkori forrásai alapján mind közigazgatásának, mind pedig jogszolgáltatásának a formálódása viszonylag jól megrajzolható. Ezek már a hódoltság első felében kitűntek nemcsak érdekeiknek viszonylag következetes és főként eredményes képviseletével, hanem sok évtizedes hagyományaikon alapuló saját közigazgatásuknak és jogszolgáltatásuknak viszonylag zökkenőmentes gyakorlásával is. Az pedig mindenképpen figyelemre méltó, hogy a magyar rendi-feudális jogrendszerben ezeknek a településeknek évenként választott tanácsi szervezete és tisztségviselői különösebb bakik nélkül tudták követni a magyar 3 Hegyi Klára: 2001. 327-330. Itt arra utal a levél, hogy a kádik, a török földbirtokosok és a katonai igazgatás tisztségviselői a természetes módon vagy baleset miatt elhunyt személyek után is igen gyakran olyan bírságot szabtak ki a településekre, mintha azok gyilkosság áldozatai lettek volna. 4 Szakály Ferenc: 2001. 61
