Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Parasztok és cívisek a hódoltság jogszolgáltatásában
A magyar jogszolgáltatás kora újkori időszakáról nincs még átfogó és pontos képünk. Ez az állítás érvényes mind jogszolgáltatás hivatali szervezetére és működésére, mind pedig a jogszolgáltatásban részt vállaló személyek társadalmi, gazdasági viszonyaira és szakmai felkészültségére. A kétségtelen hiányok pótlását számottevően hátráltatja, hogy az ország három részre szakítása után (1541) az egyes területeken kialakult törvényhozás és az ezek alapján történő jogszolgáltatás számottevően eltért. így egy jól kirajzolódó kép megalkotásához mind a három területről még sok adat összegyűjtése szükséges. Éppen ezért indokolt minden mozaik, minden helyi sajátosság gondos összegyűjtése, amelyek segíthetik majd egy hiteles kép összeállítását. Az kétségtelen, hogy a legerőteljesebb külső hatás az ország középső részén, a hódoltságban jelentkezett, ahol másfél évszázadra az oszmán török hatalom rendezkedett be. Nem lehet véletlen, hogy a szakma és a laikusok érdeklődése éppen erre a területre irányult. Ennek következtében a hódoltsági mezővárosok bíráskodásáról a múlt század első felében Schwáb Mária vállalkozott egy nagyon igényes feldolgozás elkészítésére, amely sokban hozzájárult a teljes homály, a nagyfokú bizonytalanság enyhítéséhez.1 Az ezt követő háromnegyed évszázad kutatásai során azonban újabb adatok váltak ismertté, amelyek indokolttá teszik, hogy megállapításait néhány esetben pontosítsuk, illetve kiegészítsük. Valójában ő a „három város" írott emlékei, és főként a kecskeméti levéltári adatok alapján vonta le következtetéseit. Az itt következő pontosítások és kiegészítések elvégzése is Kecskemét, Kőrös és Cegléd - és részben Pest megye - történelmének újabb megrajzolása során összegyűlt adatok birtokában lehetséges. Buda elfoglalása után az oszmán állam nagy rutinnal és eltökéltséggel kezdte létrehozni az újonnan hódoltatott területen a korábbi évszázadban többszörösen kipróbált katonai, bírói és közigazgatási szervezeteit. Az említett három város a budai vilajet ugyancsak Buda székhelyű szandzsákjába került. E megyényi nagyságú közigazgatási egységen belül hat kisebb egységet, nahije-t alakítottak ki. A szandzsák keleti részén egyiknek Kecskemét lett a központja.2 Érdemes utalni arra, hogy a hat nahije-központ közül csak itt és Ráckevén nem tartózkodott katonai őrség. így e két mezővárosban az idegen hatalmat képviselő legjelentősebb tényező, hivatalnok a kádi lett. A török államban megszokott módon e tisztségen belül is - sokszor nehezen követhető okok miatt - gyakorta változtak a kinevezett személyek. Mivel a moszlim államot az iszlám vallásjog alapján irányították, a mindenkori kádi feladatkörét ennek alapján szabták meg, és ez mindenütt igen széles körű volt. O valójában - a végrehajtás szintjén - a vallásjog őre volt, ezért kulcsszerepe lett az igazgatásban, a sokféle szolgáltatás behajtásában, a hadsereg különféle jellegű támogatásában, és főleg a jogszolgáltatásban. Kecskeméten csak 1597-ig tartózkodott ezzel a feladattal megbízott török tisztviselő. Működésének sem tárgyi, sem pedig személyi feltételeiről nem maradt semmiféle adat. Pedig erről biztosan gondoskodtak, mivel hatásköre nemcsak a környező településekre, hanem a nahije határain túlra is kiterjedt. Számunkra ma már alig hihető, de a jogszolgáltatás a török államnak, pontosabban a török tisztségviselőknek a hódoltságon belül az egyik fontos bevételi forrása lett, mivel a pénzbüntetések kiszabásakor gyakorta nem az elkövetett kihágás vagy vétség súlyából, jellegéből indultak ki, hanem a vádlott vagyoni helyzetéből. Mivel pedig az Oszmán Birodalomban a korrupció egyébként is rendkívül széles körben hatott, a ráják életét a tisztek, a tisztségviselők, és főként a bírságot kiszabó kádik gyakorta megkeserítették. Miközben az Oszmán Birodalom válságának kibontakozódásával párhuzamosan a katonai és a hivatali fegyelem lazulása, majd hiánya vált igazán pusztítóvá, a kecskeméti kádik tevékenysége - a szakirodalom korábbi állítása 1 Schwáb Mária: 1939. 2 Hegyi Klára: 2001. 271-297.
