Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Kötter Tamás: Élet az ember után

a családja körében jelent meg az étterem télikertjében, hogy együtt költsék el az ebédet.

Minderre nagyon büszkék voltak, és többször ki is jelentették: „Mi már kibuliztuk magunkat, most már lenyugodtunk, és a családra koncentrálunk. Nincs szükségünk rá, hogy az éjszakát járjuk." Egészen pontosan ezt Ildi szögezte le minden alkalommal, ha a beszélgetéseink során véletlenül a Budapesten egyre szaporodó szórakozóhelyekre és az Európa-szerte egyedülállóan pezsgő és egyben szabatos éjszakai életre terelődött a szó. Egy idő után észrevettem, hogy Miklós ilyenkor igyekezett láthatatlanná válni, kerülte a tekintetemet, az arca megmerevedett, és tompult bénaság telepedett rá. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, mi okozza a sógoromon elhatalmasodó rosszkedvet már a téma érintőleges felemlegetésétől is.

Annak ellenére, amit Ildi a lenyugvásról mondott, Viktor, a főnököm több alkalommal is megemlítette, hogy csütörtök esténként ebben vagy abban a klubban összefutott Miklóssal, aki határozottan felszabadultan érezte magát, és eszében sem volt részvényekről, befektetésekről vagy mindenféle tőzsdeindexekről magyarázni, ahogy egyébként a találkozásaink során tette. Helyette azzal nyaggatta a főnökömet, hogy mutassa be ennek vagy annak a kiscsajnak. „A sógorod már nem volt szomjas tegnap este, amikor találkoztunk", újságolta Viktor egyik péntek reggel. „És nem volt egyedül", kacsintott rám cinkos mosoly- lyal, majd elém tolta az iPhone-ját. Miklós kipirult arccal és kéjes tekintettel állt két szoláriumbarna szőke között, kezét a derekukon nyugtatta, a nyelve hegye gonoszul kivillant a szájából. A lányok engedelmesen mosolyogtak a kamerába, miközben próbáltak olyan pózt felvenni - az egyik láb kicsit elöl, mell kitolva, has behúzva, a derék szálegyenes, az áll felszegve -, mint a modellek a fotózáson.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, és mivel tudtam Viktorról, hogy szereti kiszínezni az eseményeket, nem is kommentáltam a megjegyzéseit, és Miklós előtt sem hoztam szóba a főnökömet. Egy idő után azonban észrevettem, hogy a sógoromat a kötelező találkozásaink alatt kifejezetten szorongással tölti el a jelenlétem, egészen a búcsúzkodásig, amikor is mindig hálás pillantással köszöni meg a diszkréciómat.

Ildi és Miklós baloldali szavazók voltak, gyakran beszéltek a társadalmi felelősségvállalásról és a progresszív adózás szükségességéről. Nem hiszem, hogy mindezt komolyan gondolták volna, inkább csak „trendik" akartak lenni. A két- ezer-tizennégy őszén felbukkanó, jobbára a Facebookon és az utcán szerveződő baloldali szervezetek ugyanis felfedezték maguknak a szegényeket. Belvárosi körökben a hamarosan bekövetkező, a régi rendszert elsöprő és mindent megtisztító forradalom mellett mindenki a szolidaritásról, az esélyegyenlőségről, a gyerekszegénység felszámolásáról beszélt. A jobbára a felső középosztályból kikerülő, külföldi egyetemeket végzett huszonéves aktivisták előszeretettel jelentek meg hajléktalanszállásokon vagy álltak egy színpadra ezekkel a vitán felül szerencsétlen sorsú emberekkel, hogy velük együtt keseregjenek a sorsukon, kilátástalan helyzetükön. Mivel a sógorom családostul a hajdani káderdűlő környékére költözött, a feleségével mindent megpróbáltak, hogy beilleszkedjenek Buda e kétségkívül sajátos szellemi miliőjébe.

U