Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Kötter Tamás: Élet az ember után
memóriakártyájáról a képek ugyanúgy egy gyorsan és csendben elavuló adathordozóra kerülnek majd, mint az enyémek. Szinte láttam magam előtt, ahogy Miklós családjának álomnyaralásai technikai szemétté változnak, reményeim szerint veszélyes, azonnal megsemmisítendő hulladékká; az egyébként is fiktív gazdasági teljesítményeket tükröző részvények árfolyama az újabb és újabb brókerbotrányok és pénzügyi válságok súlya alatt reális értékük, vagyis a nulla felé konvergál; az ingatlanok örökösödési vita tárgyát képezik majd a két gyerek közt, nem kis munkát adva, és persze nem kevés hasznot hajtva az ügyvédeknek. Miklós egy testetlen, átláthatatlan nemzetközi világ alkalmazottja volt, és semmi olyasmit nem tudott hátrahagyni, ami igazolta volna létének értelmét, legalábbis semmi olyat, ami a teremtés szóval lett volna leírható. Nem volt képes létrehozni, vagy akár csak megjavítani kézzelfogható dolgokat. Egy tőzsdéktől, hitelminősítőktől és brókercégektől, vagyis egy fiktív, az emberi önbecsapáson alapuló intézményektől mentes, pusztán a termelésre alapuló, ma már utópisztikusnak ható társadalomban semmi hasznát sem vették volna. Mindez természetesen cseppet sem zavarta a sógoromat abban, hogy néhány nappal korábban ne vásároljon meg egy újabb, és nyilván felesleges, viszont méregdrága fényképezőgépet. „Tájképekben gondolkodom... egyelőre... aztán majd meglátjuk... esetleg portrék", mesélt a fotózással kapcsolatos terveiről. A D5500-ról. (Istenem - sóhajtottam fel magamban, amikor meghallottam a nevét -, mintha egy veszélyes robot típusneve lenne, amely bármikor kész az alkotója, vagy akár az egész emberiség ellen fordulni. Nem kedveltem a sci-fit. Az űrhajók bonyolult műszaki leírása, a különféle kozmikus műszerek, a génmanipulált, emberszerű állatok és növények idegesítettek; a humanoid robotoktól pedig kifejezetten rettegtem.) Mihelyt megérkeztünk hozzájuk, rögtön a következőket tudtuk meg az új szerzeményről: a hátoldalán található kijelző kiforgatható, így nemcsak a szelfizés könnyebb vele, de az érintésérzékeny panel egyben az exponálógombot is leváltja; wifimodult építettek bele. „Száz és huszonötezer-hatszáz között van az ISO-tartománya, így éjjel zajmentesen tudok fotózni vele", lelkendezett a sógorom. „Hát nem őrület?" „De!", feleltük kórusban a feleségemmel, majd szótlanul tűrtük, hogy néhány felvételt készítsen rólunk. „Léccives, léccives (ha izgatott volt, mindent kétszer mondott), álljatok oda", irányított bennünket. „Igen, igen... mooost jó! Most tökéletes. Most nézzetek egymásra!" - Ránéztem Mariannra, és egy pillanatra megsajnáltam; szürke színben játszó arca törődött volt és fáradt. - „És... kész is." Minden bátorságomra szükségem volt, hogy megnézzem a fotót. Az arcom ugyanolyan szürke volt, mint a feleségemé, a homlokomon mély barázdák húzódtak, oldalt egy ér természetellenesen kidudorodott. Borzongató volt a semlegességünk. Vasárnaponként, ha éppen nem wellnesseztek vidéken, nem grilleztek a barátaikkal - akik egyben Miklós kollégái is voltak - a házuk kertjében, vagy nem vitorláztak a Balatonon, a Fiókában vagy az Alessióban ebédeltek. Ez utóbbiban, ha csak egy alkalommal is, találkoztak a köztársasági elnökkel, aki 13
