Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Szepesi Attila: Vizek árnyéka (Barbár szonettek – versciklus)
Tudákosok, akik elhiszik, hogy lángot falnak, sárkány tejet isznak. Szentek és locsi-fecsik - üdvözletüket meghallja-e valaki? A sikongó sípokat, a föld mélyéből feldübögő dobokat, a ködön túli harangszót, az ádáz kocsmalármát. Vészmadarak, akikbe hálni jár a lélek, krajcáros próféták, örökké szállni készek, bár nem ereszti el őket a lomha föld. Maguk árnyékát kerülgetők, sakálként vonítok. Sarkvidéki vagy napkeleti népek névtelen dalnokai, csörgő-muzsikások,vásári verkliszó bajnokai, akikkel örökké légbe foszlik a tér. Hajléktalan eső Sajtóperrel fenyegetett K. Alice doktornő, a Weöres-hagyaték gondozója, mert megírtam - a költő nevét ugyan nem említve, de felismerhetően - mi történt vele a kórházban, élete utolsó szilveszter-éjszakáján. Járni már nem tudott, beszélni is alig, ezért kitámogatták a vécére, és ott magára hagyták, mert a tévében Cicciolina, a hírhedt pornósztár vetkőzött, rezegtette körtemelleit, és mindenki a csábos mutatványt leste. Elképzeltem, mit érezhetett a költőfejedelem, ahogy ott kucorgott mocskába fagyva, élet és halál közt. Haza akarhatott menni, ki tudja, miféle hazába, ahogy korábban megírta: a tavalyi kutyákhoz és macskákhoz, a hajléktalan esőbe. Rímek Toliam hegyére tolakodó rímek, kéretlen csengettyűk, pöszögők és infantilisán vihogok, sziruposak, fanyarul fintorgók, hetyke vagányok, csalafintán csücsörítők, nyerítők és nyekergők, barokkbarnák, azúrkékek, szalmaszöszkék meg szurokfeketék. Nekem már hiába mórikáljátok magatokat, hangokból testesülő szotykák, bővérűek, nyafkák, vérszívó vámpírjaim. Udvari bolond módján körülöttem sündörgők, eluntam rémuralmatokat:
