Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
„udvarlást" és az „udvarlót". Nagy lelki vágyakozás volt akkor már bennem a szerelemre, s tulajdonképpen komolyan nosztalgiáztam. A falu másik felén, Újfaluban, mintegy két-három kilométerre laktak tőlünk. Előbb csak „szerelmes leveleket" küldöztem neki ismerős, idősebb barátnőmmel, aki szintén arra lakott. Búcsú, vásár alkalmával meg papírrózsát lőttem a céllövöldében, gyűrűt és más apróságokat vettem neki, s mivel fölfedeztem, hogy egy osztályba jár a kertszomszéd kislánnyal, aki jó haver volt, vele küldtem el. Ahogy beszámolt róla, mindig nagyon örült neki. Persze, biztos még inkább örült volna, ha megtalálom a módját, és személyesen adom át, de erre akkor gondolni se mertem. Mindenesetre azért járni kezdtem Újfaluba (a temető és a cigánytelep mellett kellett elmenni, de ez sosem zavart), s találkozni, barátkozni kezdtem olyan fiúkkal, akik arra laktak. Szinte naponta jártam arrafelé. Markó Béni, osztályunk legalacsonyabb tagja volt az egyik támpont (aki zsoké lett, de hamar meghalt), s Béni arról is nevezetes volt, hogy egy méretes tangóharmonikája is volt, amin magától játszott népdalokat. Sokat játszott nekem, szívesen hallgattam. Sőt, egy alkalommal arra vetemedtünk, hogy éjjeli zenét adjunk Juliskáék ablaka alatt. Fel is gyulladt a villany, de ekkor mi a nyakunk közé szedtük a lábunkat, s elfutottunk. Béni anyja mondta aztán, hogy éppen szerenádnak való volt az a dal, amit Béni akkor játszott. De nemcsak mi jártunk a szomszéd utcába Juliskáék felé, néha ők is elcsábultak hozzánk. Hazafelé ugyanis az útjuk a nagy temető és a kis zsidó temető között vitt, s mi Bénivel szívesen időztünk szép napokon a kissé dimbes-dombos zsidó temetőben, ahol csak régi sírok voltak, és ahova már évtizedek óta nem temetkeztek. Félbetört vagy ledőlt márvány táblák és kis dombocskák jelezték csupán a valamikori temetőt, s mindent elborított a fű és a vadvirág, s jól lehetett ott üldögélni vagy heverészni. Ide jöttek át több alkalommal az Édes lányok, s szép délutánokat töltöttünk ott együtt. S teli voltam szerelemmel. Aztán majdnem szemközt Juliskáék házával „felfedeztem" a rokonságot a Csaba testvérekkel, akik jó pár évvel idősebbek voltak nálam, de „befogadtak". Sanyival, a fiatalabbal sokat fociztunk, fejeltünk az udvarukban, sőt néha az utcán is összejött egy kisebb csapat, és mivel arra forgalom nemigen volt, az utcán fociztunk. Ilyenkor Juliskáék is kijöttek, s ők is beszálltak a játékba. Repesett a szívem. Az idősebb testvért, Jancsit is jobban megismertem, aki akkor már komolyan legénykedett. Sőt, nemcsak őt, hanem hasonló korú baráti körét is a környékről. Szükség is volt hamarosan az idősebb, tekintélyesebb barátokra, mert egy nálam jóval idősebb fiú is szemet vetett Juliskára, ráadásul bandázva jártak, és persze már kocsmáztak is. Ekkor nekem is sikerült a Csaba testvéreket és barátaikat is magam mellé állítani - termetre majdnem akkora voltam, mint ők. És komoly küzdelem kezdődött, aminek csúcspontja az volt, hogy egy litánia után a templomdombon szembekerültünk egymással. Ők is négyen-öten, mi is. Akasztó nagy bicskás falu volt, így a hat-hét méterre egymástól felsorakozó két banda minden tagjának a zsebben, a bicskán volt a jobb keze. (Méghozzá szarvas- nyelű, rézbetétes bicskák voltak a menők.) Nálunk persze én álltam elöl, s ment a szópárbaj, fenyegetőzés. Végül is akkor olyan sértés nem hangzott el, hogy a két banda egymásnak ugrott volna. Szép békésen szétszéledtünk. 88
