Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Fehér Zoltán: A Szarajevón túl legelésző szarvasok (Népvándorlás kori keleti elemek Bátya rác néphagyományában)
A szomszédunkban lakott egy kovács a feleségivei. Nagy bánatuk volt, hogy gyerekük nem volt, ha volt is, mind meghalt. A szomszédja egy mindentudó Örzse néni vót, és azt mondta neki: Eriggy lányom, a Dunára, ha kiújul a hold, és pontosan éjfélkor igyál a Duna vizibül. Csoda fog történni. Az asszony hitt is, nem is a beszédnek, de azért elment és ivott a vízből. Az elmúlt. Nemsokára született egy gyereke, akinek megvolt az egész foga. Sokszor mondta az Örzse néni, hogy a gyerek még csodát fog művelni, megmenti az egész szomszédságnak az életit. A gyerek, ahogy növekedett, úgy nőtt a foga is. És volt még neki két nagy foga, hogy csúnya volt ránézni, de a fogában volt a legnagyobb ereje. A kovácsnak meg a feleséginek feltűnő volt. Mindig féltek, hogy a gyerek bajt hoz még rájuk. Egyszer csak egy sötét felhő jött, és az egész nap meg este a kovács háza előtt állt, egészen éjfélig. Amikor háromnegyed tizenkettő volt, a sötét felhőből leereszkedett egy fekete bika. Ez a bika megállt az udvaron, háromszor elbőgte magát, utána addig járkált az udvaron, míg a gyerek ki nem ment. A gyerek, ahogy kiment, mindjárt bikává változott, piros bikává. Nekimentek egymásnak. Addig öklelték egymást, amíg a fekete bika meg nem döglött. Aztán a gyerek átváltozott emberré, de a fogai mind ember fogához hasonlítottak. A felhő is eltűnt reggelre. A gyerek feje és oldala össze volt törve a viaskodástól. De az udvaron mást nem láttak, csak nyomot és elhullott vércseppet. Azon elindult, és azt mondta szüleinek, addig nem jön vissza, míg a fekete bikának a maradványait meg nem találja. El is ment, de soha többet nem jött vissza. Hanem rá egy évre jött egyszer egy éjjel valaki. Beszólt az ablakon, hogy menjenek ki a Dunára, mert a fiuk ott fekszik meghalva, mert a fekete bika testvére meggyilkolta. A szülei nem mentek este ki, csak reggel, de nem találtak ott már semmit, csak vért, meg a gyerek egyik fogát. Úgy megijedtek, hogy mindjárt el is menekültek Bátyáról.107 Foktűn vót egy asszony. Az ide került Bátyára. Született neki egy fia, akinek három szeme volt, kettő elöl és egy hátul. És minden télen, amikor esni szokott a hó, de minden este, egy szarvasbika Fájsz felől szokott jönni a töltésen, és bömbölni szokott. Ha a gyerek nem hallotta, az ajtó előtt megállt. Addig nem ment el a szarvas, míg a gyereket meg nem mutatták neki. De viszont, hogy ha ki is szoktak jönni, a szarvas nem ment el, csak a gyereket várta. Ez mindaddig ment, míg a gyerek be nem töltötte a tizenhatodik évet. Mikor a tizenhatodik évet betöltötte, akkor hályog gyűlt mind a három szemire. És úgy mondta a szarvas, amíg ő le nem töri az ő egyik agancsát, addig ő mindig vak lesz. A gyerek megfogta a szarvast, addig mindig vándorolt, míg meg nem találta. És azt mondták, hogy itt a Zátonyba, a Forgónál, itt ölte meg. így a gyereknek eltűnt a harmadik szeme, de viszont nem volt olyan feltűnő. Azóta elköltöztek. Most él-e valahol, hal-e, nem tudom. Azt mondta (az öreg szomszéd), hogy szarvas volt, mikor verekedtek,108 Ezek az invariáns történetek a táltos hiedelemkörnek éppen a leglényegesebb elemét, az állatalakban való viaskodást tartalmazzák, azt az elemet, amelyek eddig csak az ország keleti részén kerültek elő. A felhőben érkező fekete bikával piros bika alakjában küzd a hős. Ez a motívum is ismerős magyar táltosmondákból. Meglepő azonban a második monda viaskodó szarvasa, amelyik magyar adatokban soha nem került elő. Mindkét mondában megtalálható a jelölt ellenállásának motívuma is (nem akar kimenni a bika, illetve a szarvas hívására). Ugyancsak megtalálható a második mondában a pubertáskor mint az elragadtatás, a próbatétel ideje. Bátyán igen gazdag a garabonciás hiedelemkor, amelynek elemei akár a horvát garaboncijas dijakkal, akár a szerb vjestnikkel is párhuzamba állíthatók.109 Érdekes viszont, hogy itt a garabonciást is táltosnak mondják, sőt így fogal107 Fehér Zoltán: Bátya néphite. FA. 3. Bp. 1975. 673. 108 Uo. 674. 109 Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Bp. 1958. 54
