Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

nagymama kérdezte, hogy mivel tartozunk, mindig azt mondta, 20 forinttal, Rozi néni. Ezt még fösvény nagyanyám is kevesellte, de Misa bácsi azt mondta, annyi az, Rozi néni.) Külön kell szólnom a rézsűt szemközt lakó Turu András bácsiról és feleségéről, Országh Juliannáról. (Valószínűen ő erdélyi származású volt, erre utal a faluban páratlan neve, és hogy több olyan dalt énekelt nekem, aminek származási helye valószínűleg Erdély volt.) Gyakran jártam át hozzájuk (apám is náluk adott találkát később), és bizonyos tekintélyük volt az utcában. Senkivel nem voltak közelebbi kapcsolatban, de engem vonzottak, és szívesen is láttak. Juliska nénitől olyan zsíros kenyereket kaptam, hogy majd letört a kezem alattuk, Bandi bácsi meg szívesen citerázott nekem (kicsit hegedülni is tudott). Nagy szőlőjük volt, méghozzá olaszrizling, a csengődi határban, ami szintén ritkaságszámba ment akkoriban Akasztón. Műveléséhez volt mindig lovuk, de csak egy (ami hátára Bandi bácsi hamar felültetett). Mégpedig gyakran váltotta őket, mert félig-meddig „kupec" életmódot is folytatott, járta a vásárokat, megvett egy lepusztult lovat, amiben fantáziát látott, és nemcsak a földművelésnél használta, hanem gondos munkával kigömbölyítette (értett hozzá), s amikor szép mutatóssá vált, jó pénzen eladta, és vásárolt megint egy olyan lepusztultak amibe belelátta a jövő szép lovát. Mikor felnőtt lettem és Pestre kerültem, hazalátogatván gyakran meglátogattam őket, sőt sokszor náluk is aludtam. Bandi bácsi meg alig várta, hogy - már bor mellett - újra citerázzon nekem. (Egyébként én is, nemcsak hogy nagyon szerettem a zenét, énekest és hangszerest egyaránt, hanem három évig édesanyám a kántor úrnál zongorázni is taníttatott. Náluk volt csak zongora, oda jártam órákra, és gyakorolni is. Sajnos semmi tehetségem nem volt a hangszeren játszáshoz, más hangszerhez sem. Megkönnyebbülés volt, amikor az általános iskola befejeztével ennek is vége szakadt. Szolmizálni, kottát olvasni sem voltam képes megtanulni. Kántor úrékkal egyébként nagyon jó viszonyban voltam, s vasárnaponként a misén, ha nem ministráltam, nem harangoztam - ezt nagyon élveztem -, a kóruson az orgonán „fújtattam neki".)

Az ötvenes évek elején a nagy és általános szegénységben bizony szűkösen étkeztünk, mint mindenki. Egyik alapeledelünk például a kukoricalisztből főzött görhe vagy máié volt, aminek a tetejét nagymama hagymás zsírral megcsö- pögtette. Míg volt gabonalisztünk, magunk sütöttük a kenyeret a kemencében. Nagymama a párnája alatt melengetett kovásszal ojtotta be a teknőben gyúrt tésztát, s a végén ugyancsak eltett belőle a feje alá a következő sütésre. A tészta aztán szakajtókba került, s ott kelt meg. Kora hajnalban volt mindig a sütés ideje, mikor nagypapa általában szalmával jól átfűtötte a kemencét. Két-három hétre is elegendő kenyér sült egyszerre, hatalmasak, mint a malomkő. De amit legjobban vártunk: nagymama ilyenkor a kenyértésztából lecsípve hatalmas lángost is sütött, aminek semmi köze nem volt a napjainkban elterjedt lángosokhoz. Ezt is zsírral, ha lehetett, kacsazsírral megkenve ettük. Nagypapa viszont az összegyűjtött tökmagot pirította ilyenkor, amit zömmel én ettem meg. De a kenyér mellé hús is kellett, s a legszigorúbb időkig disznót is hizlaltunk. Aztán eljött a beadások, az engedélyhez kötött disznóvágások kora. Akkor már nem tudtunk disznót tartani, s ha lehetett, anyám vett készen hízót, s azt vágtuk le. De ritkán adták meg a tanácson a vágási engedélyt, s ezek az évek voltak az ún. „fekete vágások"

79