Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
évei. Édesanyánk azonban talpraesett asszony volt, s minden évben ötven-hatvan liter lekvárt főzött. De a fő szám az volt, hogy a közelünkben lakott egy gazda, akinek egyedüliként a faluban bivalyai (ahogy ő mondta: „fekete angyalai") voltak. Édesanyánk több évre lefoglalta a bivalyok tejét, s bizony, az nagyon finom volt. Lekváros és zsíros kenyér, kukoricaételek és bivalytej - ezeken nőttünk fel. És minden nyomorúságunk ellenére mi viszonylag jól éltünk. Azonban eljött az az idő, amikor már kenyérből sem ehettünk eleget. Megszűntek a házi sütések, és a „Hangyában" jegyre lehetett csak kapni a gyári kenyeret. Virradatkor keltem és álltam be a sorba a kenyérvárók közé (nem kicsi sor volt), s néha még így sem jutott, mire kinyitott a bolt és végre sorra kerültem. A később jövők meg nem is reménykedhettek. Mert én jártam a kenyérért, 25 deka volt a napi fejadag. Estelente meg más dolgom is akadt: egy rozzant biciklin, „csalánzsákkal" jártam a határt — ez egy kisebb, feles méretű zsák volt -, s kerestem a répaföldeket, hogy répalevelet szedjek az állatoknak. Jól megtömve mentem csak haza. A csatornán túlra, a szikesekre nem csak kamilláért jártunk egy időben. Egy nagy katonai lőtér volt, nem messze a falutól kiképezve, s Kiskőrösről, de még Kiskunhalasról is ide jártak gyakran a katonák lőgyakorlatra. Szinte hetente jött gyalog, masírozva és nótaszóval egy-egy szakasz, s már ez is nagy szám volt. De a lőtéren sok kilőtt golyóhüvelyt lehetett összeszedni, s egy időben azzal szórakoztunk, hogy drótra tekertük, és katlantűznél kiolvasztottuk belőle az ólmot. Olyasmi volt ez, mint a Pál utcai fiúkban a gittegylet és a gittgyűjtés. De az ötvenes évek elején a szikesek fölött egyéb, drasztikus dolgok is történtek. Ott gyakorlatoztak a kecskeméti orosz lökhajtásos gépek. Ez pedig úgy történt, hogy egy öreg csotrogány gép kötélen hosszú vászoncélpontot húzott, s két lökhajtásos, amik sokkal gyorsabbak voltak, egyszer jobb, egyszer bal oldalról röpült el mellette, és sorozatokat adott le a légzsákra. Ez általában a csatorna túloldala fölött történt, s már egészen hozzászoktunk, mikor majdnem tragédia történt. Egy napon nagypapa az első udvarban veteményes alá ásott, amikor egyszer csak remegő szájjal, holthalványan tántorgott be a konyhába, kezében egy jókora, 15-20 centis réz gépágyúhüvely. Tőle pár lépésre fúródott a földbe, vagyis az orosz gépek nem mindig tartották be a szabályt. De mi, gyerekek ezt is játéknak tekintettük, s ősz végén meg vártuk a karácsonyt, mert a betlehemezés is kedves szórakozásunk volt. A betlehemeket lécekből, papundekliből magunk eszkábáltuk, s magunk díszítettük föl, magunk ügyeskedtük össze a szent családot, pásztorokat is. Aztán decembertől esténként jártuk a házakat, mondtuk-énekeltük mondókáinkat, riogattuk a kutyákat (vagy azok minket), s számolgattuk az aprópénzt. Én az angyal voltam, nagypapa fehér ingébe beöltözve. Egy kis pénzt kerestünk a húsvéti locsolkodással is. Az esti litániák után töklámpással ijesztgettük a lányokat. És még megannyi kaland, játék, bolondozás. Olyan játékokat, zömmel pásztorosdit ismertünk, amiknek a városokban (Pesten különösen) se hírük, se hamvuk nem volt. Anyánk nagy utazó volt, kiskorunkban is sokat járt Pestre, később meg minket is vitt magával. Pest(szent)Lőrincen, a Nagybánya utca közepén lakott egy fiatalkori, mondhatni legjobb barátnője, Bús Juliska néni, és sok szép időt töltöttünk náluk. Ez az utca az 50-es villamos végállomásától a Ferihegyi repülőtérig 80
