Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Hét hónapot éltek együtt, mikor kitört az első világháború. Nagyapám is bevonult, s Délvidéken már az első bevetések egyikén halálos lövést kapott. Jeltelen katonasírba temették. Éppen hogy betöltötte a 23. évét. De milyen 23 év lehetett az! Már készen voltak a tervek a falu központjában építendő emeletes házra, alul a műhely, felül a lakás. (Ez lett volna Akasztón az első emeletes ház!) A határban csépléskor a szérűkön két cséplőgépet is kezelt, s ha valamelyikkel baj volt, nagyanyám szerint fölkapta a fejét, belehallgatódzott az oda hallatszó hangokba, aztán elő a kerékpárt, a pincéből fölhozatott egy láda sört, rászerelte a csomagtartóra, s már ment is a masinához. Ha kellett, szétdobta, majd újra összeszerelte a gépet. Nagyanyám, bevallása szerint, a sörért nagyon haragudott. De nagyapám azt mondta, „aki ott ilyenkor dolgozik, annak innia is kell". A műhelyben ezerféle szerszámot alkotott fémből, és én még megérhettem, hogy az öregek mutattak olyan metszőollókat, amiket még ő csinált. S mesélték, hogyan tudott viccelni, mulatni, hahotázni! S élt 23 évet. Anyám, Pusztai Mária, ki mindenben rá hasonlított, még csak utána született meg, hadiárvának (Akasztó, 1915. február 26.). És nagyanyámnak, aki morgós-karcos-rideg természetével éppen az ellentéte volt, a nagy jólét után semmije sem maradt. Apósáék rávették ugyanis, hogy minden vagyonukat fektessen hadi kötvényekbe. Ez mind elúszott, s fiatalasszonyként, egy árvával ment vissza a szüleihez (Jónás István, 1862 és Kosa Rozália,1861). Nagyanyám három testvére is - Mihály, János és a süketnéma István - kiköltözött a Csengőd és Soltszentimre közt lévő tanyavilágba, Kullerba (Akasztótól 10-12 km), a Kósák nagyobb része pedig beköltözött Kiskőrösre, s ezzel elvesztettük rokonságunk nagyobb részét Akasztón. (Nagyanyám és anyám kisemmizése miatt a Pusztaiakkal feszült volt a viszony, de nagyanyámék és anyám is még más lehetséges, távolabbi rokonokkal sem tartották a kapcsolatot. így én is csak később, „kitapogatózva" ismertem meg őket.) Anyám, mint hadiárva, bár tanulni szeretett volna, hamar - a statisztika szerint mintegy száz hasonló sorsú akasztói lánnyal - Pestre került módosabb családokhoz „háztartási alkalmazottnak", azaz szolgálólánynak. Legkedvesebb helyén Erdély visszatérése után Nagyváradra is elvitték nyaralni, ahol egy sorozat „sztárfotó" készült róla. Nemcsak szép, hanem törekvő is volt, s kimódolta, hogy elvégezhesse a szabás-varrás tanfolyamot. 1939-ben úgy jött vissza, mint képzett varrónő. S hamarosan a legkeresettebb varrónő lett a nagy faluban. Nemcsak bigott katolikus volt, de meggyőződéses babonás is. Az akasztói viseletekhez viszonyítva kirívóan öltözködött, télen bundában, kucsmában, kalapban járt templomba, amit én szörnyen szégyelltem. Nagyon szeretett „szépen" öltözködni. Sok kérőjét kikosarazta, amíg végül „kifogta" apánkat. Nagyanyai ágamnál is van két, 19. század közepi „legenda". Gyakran mesélték, hogy egyik ősünk - nekem valószínűen ükapám - 40 évig volt a falu választott bírója. Felesége meg, a bíróné „szent asszony" hírében állt, ugyanis nemcsak a házukba engedte a vándorokat, még a csavargókat is, de megmosta a lábukat, ellátta őket a legszükségesebbekkel, s így engedte útjukra őket. Aztán egy másik legendás hőse a családnak juhászember volt a nagy akasztói pusztákon, szikeseken, mert a kedvező körülmények miatt a falunak nagy állattartása volt, ménessel, gulyával és rengeteg birkával. (Gyerekkoromban is a 70
