Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

házaktól is hajnalban ment a legelőre a tehéncsorda és a konda.) Ősömnek egy éjjel látomása volt. Ahogy a plébánosnak mesélte, megjelent előtte Szűz Mária, a Nagyboldogasszony, égszínkék köpeny volt rajta, s karjaiban tartotta a bíborszín ruhába öltöztetett Kis Jézust. A pap azt tanácsolta, csináltasson erről szobrot úgy, ahogy látta. A szobor életnagyságban el is készült, fölszentelték, s a templom hajójának egyik bal oldali fő oszlopa előtt helyezték el. Gyerekkoromban még sokat láttam, mindig virág volt körülötte. Aztán pár éve egy új plébános tataro­zás után kivitette az előcsarnokba. Most is ott áll, miként a papkertben az első világháborús szoborcsoport oldalán az elesett akasztói hősök névsora, köztük Pusztai Györgyé is. Nagyanyám másodszor is férjhez ment, ha nem is jószántából. Addig-addig kosarazta ki kérőit, míg dédszüleim megunták, s azt mondták, hozzá kell mennie a legközelebbi kérőhöz, akárki lesz is az. Az pedig hamarosan jelentkezett, Klajkó János cipészmester képében. Bizony, nem volt a lányok álma, nagyanyámnál majd egy fejjel alacsonyabb, nagy bajszú, mokány kis ember. Dédszüleim tartot­ták szavukat, s nagyanyámnak hozzá kellett mennie. Szerelemről persze nem volt szó, úgyannyira nem, hogy nagypapa (őt tartottuk később nagyapánknak) már az első télen hajánál fogva húzta ki durcáskodó nagyanyámat a hóra. Hadviselt ember volt, ő az északi fronton harcolt, s gyakran mesélte, hogy a békekötés után vonattal, sokan a vonattetőn hasalva jöttek haza, s a „szövetséges" csehek minden állomáson meggéppuskázták a szerelvényüket. Házasságukból egy gye­rek született, az is János volt, vagyis ő volt anyánk mostohatestvére. A Klajkók különben Akasztón népes és tehetős família volt (nóta bene: Lajkó családok is voltak), de nagyapám ugyanúgy nem tartotta a rokonságot, mint nagyanyám, később anyám. Klajkó nagybátyámról még annyit, hogy 17 éves sem volt, amikor titokban jelentkezett a kecskeméti röptérre pilótatanulónak. Nagyanyámék voltak legin­kább megdöbbenve, amikor meg is jött a behívó, és nagybátyám bevonult. Ügyes tanuló lehetett, mert 19 évesen bevetették a szovjet fronton. Ahogy mesélte, egy­szer lőtték le, Lengyelország fölött, de átlőtt lábbal is épségben lehozta a gépet. A kórházban tért magához. Aztán a háború után kicsit raboskodott, majd pár évet otthon ténfergett. Egyszer elutazott Pestre, majd úgy jött haza, mint a frissiben alakult néphadsereg hadnagya. Tapolcán lett kiképzőtiszt, de mellőzése miatt addig-addig bravúroskodott, hogy kétszeri lefokozás után, 1956-ban törzsőrmes­terként szerelt le. Züllött, iszákos életmódja miatt a családja is elhagyta, s több ide-oda vetődés után egy lajosmizsei tanyán nyomorultul végezte. De mikor még itthon volt Akasztón, anyámmal együtt gyakran és szívesen látogatták a kuliéri rokonokat, különösen Mihály bátyámat. Anyám és apám is itt ismerkedett össze 1941-ben. Apám akkor éppen a Szabadszállás-Kiskörös közti utat építette, és a három kilométerre eső Soltszentimrén lakott, s munka közben bejárt Misa bátyánkhoz aludttejet inni, borozgatni. Ez a szimpátia annál inkább rendjén volt, mert nagybátyánk szintén huszároknál szolgált, mégpedig - s erre büszke volt - a 7-es huszároknál. Apám és anyám itt hamar egymásra talált, nagy szerelembe estek, s rövid időn belül házasságot is kötöttek. Soltszentimrén laktak, ami a századfordulón 71

Next

/
Oldalképek
Tartalom