Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
házaktól is hajnalban ment a legelőre a tehéncsorda és a konda.) Ősömnek egy éjjel látomása volt. Ahogy a plébánosnak mesélte, megjelent előtte Szűz Mária, a Nagyboldogasszony, égszínkék köpeny volt rajta, s karjaiban tartotta a bíborszín ruhába öltöztetett Kis Jézust. A pap azt tanácsolta, csináltasson erről szobrot úgy, ahogy látta. A szobor életnagyságban el is készült, fölszentelték, s a templom hajójának egyik bal oldali fő oszlopa előtt helyezték el. Gyerekkoromban még sokat láttam, mindig virág volt körülötte. Aztán pár éve egy új plébános tatarozás után kivitette az előcsarnokba. Most is ott áll, miként a papkertben az első világháborús szoborcsoport oldalán az elesett akasztói hősök névsora, köztük Pusztai Györgyé is. Nagyanyám másodszor is férjhez ment, ha nem is jószántából. Addig-addig kosarazta ki kérőit, míg dédszüleim megunták, s azt mondták, hozzá kell mennie a legközelebbi kérőhöz, akárki lesz is az. Az pedig hamarosan jelentkezett, Klajkó János cipészmester képében. Bizony, nem volt a lányok álma, nagyanyámnál majd egy fejjel alacsonyabb, nagy bajszú, mokány kis ember. Dédszüleim tartották szavukat, s nagyanyámnak hozzá kellett mennie. Szerelemről persze nem volt szó, úgyannyira nem, hogy nagypapa (őt tartottuk később nagyapánknak) már az első télen hajánál fogva húzta ki durcáskodó nagyanyámat a hóra. Hadviselt ember volt, ő az északi fronton harcolt, s gyakran mesélte, hogy a békekötés után vonattal, sokan a vonattetőn hasalva jöttek haza, s a „szövetséges" csehek minden állomáson meggéppuskázták a szerelvényüket. Házasságukból egy gyerek született, az is János volt, vagyis ő volt anyánk mostohatestvére. A Klajkók különben Akasztón népes és tehetős família volt (nóta bene: Lajkó családok is voltak), de nagyapám ugyanúgy nem tartotta a rokonságot, mint nagyanyám, később anyám. Klajkó nagybátyámról még annyit, hogy 17 éves sem volt, amikor titokban jelentkezett a kecskeméti röptérre pilótatanulónak. Nagyanyámék voltak leginkább megdöbbenve, amikor meg is jött a behívó, és nagybátyám bevonult. Ügyes tanuló lehetett, mert 19 évesen bevetették a szovjet fronton. Ahogy mesélte, egyszer lőtték le, Lengyelország fölött, de átlőtt lábbal is épségben lehozta a gépet. A kórházban tért magához. Aztán a háború után kicsit raboskodott, majd pár évet otthon ténfergett. Egyszer elutazott Pestre, majd úgy jött haza, mint a frissiben alakult néphadsereg hadnagya. Tapolcán lett kiképzőtiszt, de mellőzése miatt addig-addig bravúroskodott, hogy kétszeri lefokozás után, 1956-ban törzsőrmesterként szerelt le. Züllött, iszákos életmódja miatt a családja is elhagyta, s több ide-oda vetődés után egy lajosmizsei tanyán nyomorultul végezte. De mikor még itthon volt Akasztón, anyámmal együtt gyakran és szívesen látogatták a kuliéri rokonokat, különösen Mihály bátyámat. Anyám és apám is itt ismerkedett össze 1941-ben. Apám akkor éppen a Szabadszállás-Kiskörös közti utat építette, és a három kilométerre eső Soltszentimrén lakott, s munka közben bejárt Misa bátyánkhoz aludttejet inni, borozgatni. Ez a szimpátia annál inkább rendjén volt, mert nagybátyánk szintén huszároknál szolgált, mégpedig - s erre büszke volt - a 7-es huszároknál. Apám és anyám itt hamar egymásra talált, nagy szerelembe estek, s rövid időn belül házasságot is kötöttek. Soltszentimrén laktak, ami a századfordulón 71
