Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Schiller, Friedrich: A rablók
AZ ÖREG MOOR: Tovább, tovább! FERENC: „...halálsápadtan látnám székéhez támolyogni, és átkozni a napot, amikor először szólították apukának. Nem tudtam mindennek utánajárni, és abból a kevésből, amit megtudtam, te még kevesebbet tudsz. A fivéred teljesen kimerítette a szégyenteljes viselkedés fogalmát; nem tudom, tudja-e még fokozni, esetleg ha elméje fölülmúlja leleményességben az enyémet. Tegnap éjjel döntött úgy, negyvenezer dukát adósság után..." Hoppá, szép kis zsebpénz, apuka!... „Miután megerőszakolta egy gazdag bankár lányát, és párbajban halálra sebezte az udvarlóját, egy remek fiatalembert, hogy hét másikkal együtt bűnözőnek áll; az igazság karmai elől így menekül." Apuka! Édes istenem, apuka, jól vagy? AZ ÖREG MOOR: Elég. Azonnal hagyd abba, fiam! FERENC: Bocs, kíméletes leszek, „...körözést adtak ki ellene, hogy a sértetteknek elégtételt adjanak. Vérdíjat tűztek ki a fejére... Moor nevére..." - Nem! Szegény nyelvem, soha ne változz apagyilkossá! (széttépi a levelet) Ne higgy neki, apuka! Egy szavát se higgyed! AZ ÖREG MOOR: (keservesen sír): A nevem! A becsületem! FERENC: (nyakába borul) Piszok, szemét Károly! De vajon nem gyanítottam-e, mikor fiatal lányok után szaladgált, csibészek és mindenféle kétes elemek társaságában mezőn, hegyen át iszkolt a templom elől, ahogy szökött bűnöző menekül a börtönből; és a pénzt, amit tőled kunyerált, az első koldus kalapjába dobta, miközben mi itthon jámbor imákat morzsolva szent könyvek fölé görnyedtünk? Nem gyanítottam-e, amikor Julius Caesar, Alexander Magnus és más sötét lelkű pogányok kalandjait szívesebben olvasta, mint bűnbánó Tóbiás történetét?... Százszor mondtam neked - mert tudod, hogy az iránta érzett szeretetem mindig a gyermeki kötelesség határain belül maradt -, szóval megmondtam elégszer, hogy az a fiú mindenkit romlásba és bűnbe fog rántani!... Ó, bárcsak ne viselné a Moor nevet! Bárcsak ne szeretném szívből! A kárhozatos szeretet, amit képtelen vagyok elfojtani, egyszer még Isten ítélőszéke elé fog cibálni engem. AZ ÖREG MOOR: Ó, az én szép kis reményeim! A gyönyörű ábrándjaim! FERENC: Abszolút megértelek. Mivel pont erről beszéltem az előbb. Az a lángoló szellem, amelyik ebben a fiúban izzik - mondtad mindig, apuka -, vonzalma a nagyság és a szépség iránt túlérzékennyé teszi őt. És ez a nyitottság, hogy neki a szemében tükröződik a lelke, és gyöngéd érzelmei minden szenvedés láttára szomorú együttérzéssé nemesednek... Ez a férfias bátorság, amely százéves tölgyfák csúcsáig vagy zúgó folyó örvényébe hajszolja, árkokat, kerítéseket ugraszt át vele, nos, ez a gyermeki/infantilis becsvágy, ez a legyőzhetetlen makacsság, és minden hasonlóan szép és fénylő erény, amely apuka kedvencében sarjadzott, idővel egy jóbarát méltó barátjává, jó polgárrá, hőssé, nagy, nagy emberré fogja őt avatni... Látod, apuka! A lángoló szellem fejlődött, terjeszkedett, tekintélyes gyümölcsöt termett. És látod, ez a nyitottság milyen ügyesen változott szemtelenséggé. Látod, ez a gyöngédség valójában kurvák ölébe vágyakozik, Phryné kegyeiért epedve. Látod ezt a lángoló zsenit, ahogy röpke hat év alatt tökéletesen fölemésztette az életét, önmaga árnyékává változott, és az emberek minden szégyenkezés nélkül azt mondják rá: C'est l'amour qui a fait ca! Ó, nézd csak meg ezt a hideg és megfontolt ábrázatot, ahogy terveket szövöget, és véghez 7
