Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Pomogáts Béla: Temesvár a magyar irodalomban

esztendei várfogságra ítélték, néhány év múlva szabadult, Buziáson telepedett le, majd évekre Olaszországba költözött, 1861-ben Temes vármegye főjegyzője, majd Temes megyei alispán, később főispán, élete végén a budapesti országgyűlés főrendi házának tagja lett. Több regényt (A bujdosó naplója, A halálos büntetés, Véres bosszú stb.) adott közre, ezek többnyire Temesváron jelentek meg, mellettük a korai magyar társadalommal foglalkozó művelődéstörténeti tanulmányai ma is megkerülhetetlenek. Nevezetesek levélváltásai George Cantacuzino neves bukaresti államférfival. Szabadelmü levelek vagy democrat labdacsok aristokrat görcs ellen című, 1835-ben közreadott politikai vitairatát 1976-ban a Kriterion kiadó Téka sorozatában Benkő Samu jelentette meg - ezzel a művével kapott szerepet a ma is élő erdélyi - temesvári hagyományok között.

A város irodalmi életének másik, az előbbinél is jelentékenyebb képviselője a századvég elbeszélő irodalmának sikeres megújítói között számon tartott Gozsdu Elek (a neves, a magyar-román együttműködést szorgalmazó, makedón származású bánsági román államférfi: Gozsdu Manó unokaöccse) volt. Életének második felét töltötte a bánsági városban, szépirodalmi műveit korábban hozta létre, ezek közül Az aranyhajú asszony című, 1880-ban és a Köd című, 1882-ben megjelent regényei, illetve a Tantalus című, 1886- ban közreadott elbeszélésfüzére helyet kapott a modern magyar elbeszélő irodalom megújítói között. Általában a magyar irodalmi szecesszió mesterei között tartják számon, olyan írók mellett, mint Petelei István, Papp Dániel, Thury Zoltán, Lövik Károly, Iványi Ödön, Justh Zsigmond és Ambrus Zoltán. Gozsdu magányos író volt, igazi jelentőségét jóval halála után fedezte fel az irodalomkritika, jóllehet Juhász Gyula már 1919-ben figyelmeztetett jelentőségére. Mégis a Nyugat jeles kritikusának: Lovass Gyulának a felfedező tanulmányáig, amely a Vigília című katolikus folyóiratban volt olvasható 1942-ben, kellett várni arra, hogy a modern magyar prózairodalom fejlődésében betöltött szerepe közismert legyen. Válogatott művei 1955-ben Nemesrozsda, 1969-ben Köd, végül 1982-ben Az étien farkas címmel jelentek meg Budapesten. Ezek egy része a régi Temesvár életét mutatja be, igen érzékletes képet rajzolva a négynyelvű, szellemiségében mégis egységes nagyváros társadalmáról és emberi egyéniségeiről. A bukaresti Irodalmi Könyvkiadó jóvoltából (a temesvári Pongrácz P. Mária munkája nyomán) került az olvasók elé Anna-levelek című kötete, amely Gozsdunak egy Weisz Anna nevű temesvári hölgyhöz 1906 és 1915 között írott ötszáznegyvenhárom levelét adta közre. Ezek a levelek a modern magyar írói stílus beszédes példái, ilyen módon nemcsak életrajzi, hanem, mondhatjuk, irodalomtörténeti szerepük is van.

Temesvári református lelkészként tevékenykedett, a századforduló konzervatív irodalmának népszerű egyénisége: Szabolcska Mihály, aki a mai olvasó előtt elsősorban mint Ady Endre ádáz ellenfele ismerős. Alföldi városokban tanult, később Genfben és Párizsban járt tanulmányúton, mint a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, jelentékeny közéleti szerepet töltött be, verseit (a többi között) Dalok hazulról címmel 1910-ben, Eszmények, álmok címmel 1921-ben, Őseim nyomán címmel 1928-ban jelentette meg. Három évtizeden át, 1898 és 1928 között szolgálta a temesvári magyar református eklézsiát. Verseiben az ottani köznapi életet, a város körül élő természetet, a magyar falusi lakosság munkás köznapjait örökítette meg. Költői sorsára az a hiábavaló erőlködés nyomta rá a bélyegét, amellyel Ady Endre munkásságát szerette volna kiszorítani az irodalmi életből. Pedig nem minden tehetség nélkül munkálkodott, vannak versei, amelyek ma sem avultak el. Valamikor sokat idézték A Grand Caféban című, Párizsban írott versét, amelyről annak idején Horváth János Magyar versek könyve című klasszikus antológiája is felhívta a figyelmet. Ez valóban őszinte fájdalommal fejezi ki az idegen nagyvárosban hányódó vidéki magyar közérzetét, az idegenséget és a honvágyat:

53