Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - A kötöttség nem korlát, hanem lehetőség (Dobozi Eszterrel beszélget Ménesi Gábor)

hogy eléggé vizuális típus vagyok. Ha olvasok, vagy mások beszédét hallgatom, azonnal látom is a belső látás képességének köszönhetően, amiről olvasok, amiről beszélnek körülöttem. Ez a képesség még az én generációmban megvan. Megvolt. A később vagy a ma felnövő nemzedékek erre már nem hajlamosak. Készen kapott vizuális élmények uralják a televíziózás, a videózás, az internetezés, a mobilozás korszakában az információszerzést, a tudáselemek begyűjtését. Nekünk otthon sokáig nem is volt televíziónk. Már egyetemista voltam, amikor a tévévásárlást a szüleim végre megengedhették maguknak. Amikor gyerekek voltunk, a kiskereskedő rokonunkhoz jártunk el nevezetes alkalmakkor tévét nézni, így láthattuk például a Röpülj pávát vagy a Holdra szállást. Egyébként pedig a szemközti szomszédunkban mindig óriási hangerőre kapcsolták a készüléket. Nyáron, amikor nyitott ablak mellett aludtam, mindent hallottam elalvás előtt. A híradót, a filmeket így volt módomban élvezni: hallás alapján elképzelve a látványokat. Volt viszont egy zsebrádióm, azt sűrűn hallgattam. Sokszor elalvás előtt is. Régen voltak színházi közvetítések a rádióban. Ezeket nagyon szerettem.

— Hogyan gondolta tovább évekkel később mindazt, amit az egységről megfogalmazott, s miképpen jutott el a Kettőztető című kötet megszületéséig?- Nevetni fog a válaszomon. Amikor elküldtem Az Egy című kötetemet Finta Éva költőnek - barátságból -, azt a kérdést tette föl válaszlevelében: „Mikor fogod megírni A Kettőt?" Először jó tréfának fogtam fel. Humoros felvetésnek. S egyszer aztán eljött az ideje annak is, hogy végiggondoljam, hogyan viszonyul Az Egyhez A Kettő. Hogy mit is jelentenek a bipoláris struktúrák? Tanulmányoztam, miként fordulnak elő a természetben is kettőződések, ikerítések, szimmetriák. A kettő nem csupán az ellentétek, a megosztottság, a konfliktusosság jelképe, hanem a kiegészülésé, a szintézisé is.

— A kilencvenes évek folyamán, Vasy Géza szóhasználatát kölcsönvéve, „a meditatív-intel- lektuális jelleg egyre következetesebbé, s ennek következtében a versek képi és gondolati anyaga sűrűbbé, megformálási módja egyre kötöttebbé vált" költői megnyilvánulásaiban. Mit gondol erről? Mi vezette a szabad versek után egyre inkább a formai kötöttség elsődlegességéhez ?- Már az első kötetemben is előfordulnak - kétségtelenül ritkábban - kötött formájú versek, így például szapphói strófában írottak. Egy idő után a felszínre törő, versbe kívánkozó „indulat" mellett egyre fontosabbá vált a kimondás hogyanja. Ebben egészen biztos szerepe volt a későbbiekben férjem, Alföldy Jenő irodalomtörténész és kritikus hatásának is. De a kíváncsiság is hajtott. Vajon mire megyek a rég kikristályosodott formákkal? Szerettem volna technikailag is mind tökéletesebb műveket írni. Próbálkozásaim egy pontján ráéreztem, hogy a kötöttség nem korlát, hanem lehetőség. Egyébként ez a ráeszmélés erre az igazságra hihetetlenül nagy alkotói élményhez juttatott. Ez még jóval a férjemmel való megismerkedésem előtt, 1989-ben történt. Amikor a szonettkoszorúmat írtam - két héten keresztül folyamatosan ezzel foglalkozva -, egészen különleges pillanatokban volt részem. A valahányadik szonettnél az volt az érzésem, nem is én írom a verset, én csak eszköz vagyok az írásban, valami nálam sokkal nagyobb erő közreműködője. De talán úgy is fogalmazhatok: a vers írja önmagát.- Munkáit figyelemmel kísérve jól látszik, hogy verseskönyvei tudatosan kerülnek összeállításra, mindig ciklusokban, kötetkompozícióban gondolkodik, jellemzően hogyan találják meg helyüket, hogyan illeszkednek egymáshoz a versek, mi alapján rajzolódik ki együvé tartozásuk?

— Valamiért szeretem rendszerbe fogni mindazt, ami nekem fontos. így tehát a műveket is. Néha már eleve van kapcsolat a versek között, mert van olyan, hogy az egyik egy

14