Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
a tűre. Az áldott Rozika néni szorgalmasan látogatott, Jókai-könyveket hozott, de bizony nem tudtam én akkor olvasni. Egy(!) alkalommal apám is meglátogatott, s hozott ajándékba egy, azaz egy szem őszibarackot. Igaz, olyan finom volt és nagy, hogy azóta sem ettem különbet. Hétvége volt, amikor hazaengedtek - az iskola persze már megkezdődött. A vasárnapi kismisén, amire járni szoktunk, a plébános felolvasta, hogy értem szól a mise. Drága édesanyám mindenre felkészülve, már előre megrendelte. Nagyapámék hamarosan befejezték ezt a földi létet, s maradtak a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. Idetartozik még talán, hogy vagy 10-12 év múlva apám is meghalt, s én már akkor rég egyetemet végzett ember és házas voltam. Apám persze ebbe sem egyezett bele, de mint sok másban kacskaringós útjaimon, végül beletörődött, s utánam jött. Először papot, majd hídmérnököt, majd kultúrmérnököt, végül borászt akart faragni belőlem, de én az ELTE-t végeztem, és verseket írtam, amik akkor már szép számban meg is jelentek. Jött a két unoka is - előbb Virág, majd Balázs, s apám tudta, hogy feleségemmel, Garai Katival egyházilag nem vagyunk megesküdve. Ezt nem tűrhette, és Imre öccsével megfogadtatta, hogy csinál nekünk a házában lakodalmat, s közben egyházilag is megesküszünk. És lön. Húszéves házassági évfordulónk alkalmából Imre bátyám megrendezte a családi lakodalmat, s mivel közben Szabó Sándor unokatestvérem görög katolikus pap lett, ő adott össze bennünket az ő ceremóniája szerint. Egy szatyor cseresznye Elhagytam már a tanyákat, a kerékpárt áttoltam a csatorna karfa nélküli rozoga deszkahídján, s a túlsó parton, a víz és a kis nyárfaliget között kígyózó gyalogösvényen újra gépre szálltam. Nem is volt egyszerű: hátamon permetezőgép, a kormányon súlyos terhű táska, a gyep alá süllyedő keskeny gyalogúira meg sűrű, magas fűsörény hullott le két oldalról. Láthatóan ritkán járnak már erre, még kerékpárral is. Inkább kerülővel, mert autón, motoron mennek. Nagyapám, szegény, a mostoha, még sokat nyekergette erre a talicskakereket, nyakában lépésütemre laffogott a hevederszíj, és ritkán jött meg úgy, hogy valami gyereknekvalót ne hozott volna. „Madárláttát". Ha mást nem, saját ebédje részét, a kenyeret, ami nagy kincs volt az ötvenes évek elején. Alig küzdöttem előrébb magamat kőhajításnyival, balról, a csatorna sásos- kákás, mély árkából suhogva, nagy zajjal rebbent föl egy szürke gém. Nyakát sértetten a hátára S-betűzte, és súlyos szárnycsapásokkal úszott el a szelíd alko- nyatban. Vagy kétszáz méternyire leszállt. Leszálltam én is tipródó paripámról újra, pendülve simultak ki az ülésrugók. Megszaporodott erre a gém. Igaz, régi telephelyeikről sokhelyütt elkényszerülnek, „nomáddá" teszi őket a mind jobban háziasított világ, a szokatlan civil környezet. Meg aztán jól meg is szaporodott a vad, különösen a közvetlenebben értékesülő. Soha annyi fácánt is, meg nyulat! Vagy őz sem volt erre például gyerekkoromban, most meg? Nem győzik hajtani a kutyák a tanyák alól. Persze, úgy mondják, a háború űzte el, az ritkította meg őket annak idején. 26
