Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Rágyújtottam egy cigarettára. Jólesett álldogálnom most itt egy kicsit. A vázhoz dőltem, néztem a békanyálas, halzsírfoltos vizet, az ezerféle vízinövénnyel burjánzó kanálist. El is felejtettem a fáradtságot, hogy legalább húsz kilométeres gyaloglás van mögöttem, forró homokban, hátamon az egyre döglöttebben kapaszkodó permetezőgéppel. Hogy missziós voltam egy nagy sivatagban, és zöld pigmeusok vég nélkül sorjázó seregének osztottam napon át áldást, gyógyszert, védőszérumot. Néztem most megkönnyebbedve a kéken párásodó tájat, fújtam bele a magam füstjét, álltam jóleső békességgel szülőfalum határában. Föntebb a kotró dolgozott még. A csatornákat, amikből a környéken szép számmal akad, időnként ki kell tisztogatni, mielőtt teljesen benőné a vízinövény, s elrekesztené. Szívok még egyet a cigarettán, aztán elpöckölöm a végét, le, a békalencse szőnyegére. Nem merül el, füstölög egy kicsit. Cseresznyével van degeszre rakva a kormányon a táska, most abból ropogtatok. Spriccolom magját a kanálisba, ijesztgetem vele a kecskebékákat. Némelyik nemhogy elugrana, egyenesen utánakap. Vérrel szívódott szúnyognak nézik talán? Ostoba népség! Kamaszok előttük lengetett, akár levélfoszlánnyal fölcsa- lizott horgaira is kimért pontossággal, bekalkulálható, kitűnő tempóérzékkel ugranak, hogy megnyúlt testtel rángatózzanak aztán ég és föld között... - Jófajta, ropogós cseresznye ez, mint a miénk is volt régen, a másik szőlőben. Ahonnan jövök, a döbrögeci szőlőből, ott nincs cseresznyefánk, tanyás szomszédunktól akartam hát venni, mivel családdal vagyok itthon. Délben beszélgettünk egy jó sort, s míg borral is megápoltuk a kedélynek nála mindig virágzó bodzafáját, hallottam a katonáéknál egyhuzamban eltöltött nyolc évéről újra, s hogy tizenegy néhány kimutatott csonttörése ellenére kórházban még - hál' istennek! - csak látogatóban járt eddig. Ok bizony cseresznyét el nem adnak - szabadkozott élénk gesztusokkal, mikor szóba hoztam. Megeszik azt a gyerekek is! Majd meggyet - az más! Mikor aztán kiszórtam az utolsó géppel, és hazafelé készülődtem, intett, hogy menjek csak be még egy pohárra. Szőlőjük szomszédos volt a miénkkel, tanyájuk meg a túlsó oldalon, a tanyasi úton. Az ő közeli meggyfájuk alatt szoktam ebédelni, ott állt kitámasztva a bicikli is. A gazda Újvári Béni bácsi volt, felesége Sztraka Zsuzska néni. Ebéd után láttam, hogy Zsuzska néni kijön, és szedegetni kezdi a cseresznyét a fáról. Nem sokat törődtem vele. Aztán az esti pohár bor után előrukkoltak, és úgy megpakoltak egy nagy szatyor cseresznyével, csak úgy, vidd ha bírod! módon, hogy saját holmimat már alig tudtam fölmálházni a kerékpárra. Alig jutottam szóhoz. Aztán meg azt mondták: mért arra megyek, a tanyáknak, át a Nagylaposon, rossz arra az út... Igen. Miért járok én erre haza, toronyiránt, a rosszabb úton, ha néha itthon vagyok? És mért mondom azt: itthon vagyok, ha már húsz éve máshol? (Pedig utánagondolva is, rá kell jönnöm: csak így tudom mondani. Nem itt, hanem itthon.) Ropogtatom a cseresznyét, spriccolom a magját a kanálisba. A kotró dolgozik még. Nézem, megváltozott a Nagylapos is, alaposan. Jó része szép füvű kaszáló, már csak nyoma van szinte a gyerekkoromban annyira szeretett vízivilágnak, sírva kerengő sok bíbicéből is alig. Az utolsó nagy dunai árvíz hagyhatta, a velem csaknem egyidős, és lassan, úgy tűnik, eltűnik, ki is szárad. Vagy csak az én sze27
