Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Égi kapuk
fává magasodott, alattuk több sírhalom is árnyékra lel a kánikulai hőségben, és a vágott virágok is tovább megőrzik frissességüket a vázákban. A kanizsaiak érzelmesen kötődnek a temetőhöz, gyakran kijárnak a Halot- taikhoz. (A Bátyám álmaiból a sírnál) A tavaszi álmok villanásszerűek és falánkak, mint az idő robbanásai, mint a serkenő fű és a májusi kizöldülő határ a zalai lankákon. Valahogy úgy törtek ránk, mint amikor a gyümölcsfák közé kifeszített kötelekre kiteregetett száradó ruhákat és öles lepedőket fólleb- benti a szél, és egy kicsiny résnyire megvillan a mögöttes világ. A nyári álmok a kerthez fűződtek, és szerencsés esetben az aranyló messzeségbe ringattak el: amikor például a mesékben a madárlátta kenyérről olvastam, a madárlátta kenyér megjelent az álmomban. Kint az udvari fonott asztalon találtunk egy kővé dermedt kenyeret. Mindjárt tudtam, hogy azt a kenyérdarabot madár látta, és a csőrében hozva pottyan- totta le. A kenyér olyan kemény volt, hogy több száz éves lehetett. Még valamelyik nagyon távoli ükapám asztaláról vagy a tarisznyájából kerülhetett ide. Mindjárt arra gondoltam, hogy ebből a kenyérből nem etethette a családját, mert az egész rokonságnak kitöredezett volna a foga, és akkor mindegyikük elpusztul, mert vajon mivel rághattak volna? Ez az ősöm reggeltől estig a határban kaszált, valahol az Alpok napszítta lejtőjén, és csak kis időközökre húzódott be valami katonaságtól levetett ponyvatető alá hűsölni. A közelítő őszben az első álmok még sejtetőek; horgolt terítő nyújtózkodik a sötétben, az udvari szobánkban motozó nesz, jár az óra, nagymutatója az álom peremén sejtelmesen üti az egészeket. A fólnégyelt ablaktáblára rázuhan egy Égitest szemcsés árnya, rezeg, rezeg rajta a fény. Szemben, túl a kerten, az összetapadó levegő vibráló, fekete tömb, az árnyak úgy merednek föl valahol a messze-sötétség mélyén, mintha az Üveghegyen is túl volnának. Az éjszaka lassú homokjában megcsillan fémesen a víz, kint pityereg a felhő, nedvesség és marasztaló csend honol mindenütt. Még nincs csontig hatoló hideg, még alig-alig celofánosodik a tócsák teteje. Még nem látni a természet tévútjait sem. Csak az idő érezteti velünk elveszettségünket és szorongásunkat. 19
