Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Égi kapuk
Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet a Matild Sobieski utcai lakás mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva. Amikor ezeket a sorokat írom, meg mernék esküdni rá, hogy így történt. A múlt labirintusaiban való járkálásnak sohasem éreztük a kockázatát, pedig megvolt, csak nem vettük észre. Azt hittük, hogy örökkön időkig jól kijövünk ezzel a sok veszélyt tartogató rejtvényfejtéssel, és minden olyan lesz végül, amilyennek mi szeretnénk látni. Az emlékezés, a múlt faggatása vajon kihágás az élettel szemben, amiért súlyos árat kell fizetnünk - kérdezem azóta megszégyenültem magamtól. Halála másnapján a halottas háznál eltöltött rövid idő után mindjárt a Temetőbe siettünk a párommal; a végtisztessége körüli elkerülhetetlen ügyintézés kötelessége hárult rám. Hét hónapon belül kétszer kell kibontani a sírt, eltolni róla a kőfedelet, megmutatni a sírásónak az urna helyét, hogy oda, pontosan Anyánktól egy arasznyira a Hidegház irányába kérem majd elhelyezni. Ahogy az agyagos földet néztem, belém hasított a fölismerés, hogy ebben a pillanatban esett el Kanizsa végleg a számomra. Hiába rendelkezem 2043-ig ennek a földdarabnak a tulajdonjogával, hiába az enyém a családi sírbolt néhány köbmétere, képtelen vagyok megszabadulni a veszteségérzettől. Olvasom a neveket a márványlapon. Életem térképén a kitörölhetetlen megállókat. Itt nyugszik az Oregapám és a Nagyanyám, az Anyám, az Apám, és ide kerülnek most már a Bátyám hamvai is. A gyászkorszak csak nem akar véget érni. A temetőgondnokságon, a számítógépes adatfelvétel procedúrája után az adminisztrátor firtató pillantások kíséretében száraz hangon közölte, hogy a kiemelt parcellában lévő sírban még egy urnának és két koporsónak van hely. „Ha temetkezni akar", tette hozzá, majd elém csúsztatott egy ezüstbetűkkel nyomott névjegykártyát valamelyik kőfaragó ismerősének a címével, és némi kétértelműséggel elnyújtva a szavakat kitessékelt a helyiségből: „arra az esetre, ha szüksége lenne rá ", hallottam a hátam mögül. Már nem rettentem meg ezen. Miközben elhagytam a kopott kis irodát, ellenszegülés nélkül treníroztam magamat az elkövetkező életemre: „ Hát, ez az én »hazai« örökségem, amely immáron végérvényesen a temetőkerítésen belülre került." Június nyolcadika már kánikulai nap volt abban az évben, amikor a Bátyámat temettük, égtek a tuják az erős déli fényben, és a sudár fenyők is levegő után kapkodtak az átforrósodott sírkövek között. A temetőben, a sírok között, számtalan tuja, fenyő és egyéb örökzöld található. Ott gubbasztanak a kisebbek a sírkövek mellett; a hajtásnak indulók fölcsúcsosodnak az Égig. Van, hogy erős törzsük már 18
