Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - „A hazám Magyarország, de az otthonom Ausztriában van” (Komáromi Lászlóval, az Austrian Airlines nyugalmazott kapitányával Kriskó János beszélget)

- Dunapatajon kezdted az iskolát, vagy már Madocsán is iskolás voltál?- Patajon kezdtem az első osztályt. Fontos tudni, hogy a nagyapám már elég idős volt, anyám se volt különösebben képzett, úgyhogy tulajdonképpen senki se törődött vele, hogy én a házi feladatot megcsinálom-e, vagy tanultam-e másnapra valamit. Akár iskolát is kerülhettem volna. Annál inkább, mert ez a bizonyos kert egy kilométerre volt a községtől, és még a faluban is menni kellett újabb egy kilométert az iskoláig. És ezt az utat nekem mindennap gyalog kellett megtennem oda-vissza. De nem lógtam, szerettem iskolába járni. Már ötéves koromban komplett könyveket olvastam. Olvasni is magamtól tanultam meg. Úgy emlékszem, mindvégig jól éreztem magam az iskolában, kitűnő tanuló voltam, de nem tudom, hogyan.- Nyilván a magad erejéből, mert mondod, hogy nem volt különösebb késztetés.- Az első utazásom is az iskolai eredményekhez kötődik. Valami irodalmi pályázat volt, az én dolgozatom is tetszett a tanító néninek, ezért egy különböző osztályokból összeválogatott kisebb csoport tagjaként, jutalomképpen, engem is elvitt „külföldre". Ez annyit jelentett, hogy vonattal elutaztunk Dunapatajról Soltra. Hát az valami csodálatos utazás volt, az első utam, amikor kitettem a lábam a faluból! Vasárnapi napon születtem, és nekünk állítólag szerencsénk van az életben. Mindenesetre így fogtam fel az iskolai sikereimet, a jutalomutazást is.- Végigpillantva az életeden, igazolódni látszik ez a vélelem.- Tényleg lehet ebben valami. 1944 őszén, kilenc és fél éves koromban, mikor az úgynevezett felszabadulás a környékünkön is megtörtént, a faluba megérkeztek az orosz katonák. Miután mi kint laktunk a falu határában, már két-három napja bekvártélyoztak Patajra, de hozzánk még nem jutottak el. Egy este, alkonyat felé aztán jött két tüzes orosz legény. A nagyapa házán kívül volt még a közelben, százötven-kétszáz méternyire további két ház, Frits Pista bácsiéké és a Kerekeséké. Kerekesék öreg parasztcsalád voltak, a Frits pedig matróz volt. Megjött a két orosz, az egyik elballagott ahhoz a két házhoz, a másik bejött a mi udvarunkba. Összeterelte az egész családot, Gabi bácsit a fiatal feleségével, anyámat a két gyerekkel és a nagyszülőket. Behajtott bennünket az akkor még álló nyári konyhába. Hadonászott a géppisztolyával, de szerencsére nem lőtt.- Volt-e halálfélelmed? Erezted, hogy akár vége lehet az életeteknek, vagy fel sem fogtad, mi történik?- Féltem, mert nagyon kemény helyzet volt. De igazolódott megint, hogy vasárnapi gyerek vagyok. Az orosz kiszúrt magának. Gyönge, tíz év körüli kissrác voltam, kiemelt a csoportból. Maga mellé állított, és valamit gügyögött, hogy neki is van egy ilyen korú fia. A nagyapa tudott egy keveset a szláv nyelvekből, az I. világháborúban Bosznia- Hercegovinában harcolt, úgyhogy beszélt egy kicsit szerb-horvátul, és ezért többé-kevésbé értette az oroszt is. Amikor a katona engem hátra állított, kivette a kézigránátját, de hál' istennek nem húzta ki azonnal a biztosító szöget. Mégis minden jel arra mutatott, hogy előbb-utóbb bedobja a házba a gránátot. Halálra rémültem, tényleg azt hittem, hogy rögtön meghalunk. Szörnyű érzés volt. Nagyapa, aki már hatvan év körül járt, letérdelt elébe, és imára kulcsolt kézzel kérlelte: „Bozse moj, Bozse moj", rimánkodott, hogy kíméljen meg minket. Úgy emlékszem, az oroszok nem voltak már józanok, mi több, inkább erősen ittasak voltak. Éppen ezért volt különösen veszélyes a helyzet. Egy esély mutatkozott csak: meg kellett szereznünk a kézigránátot. Aztán a Gabi bácsi, aki olyan harmincöt körüli, fiatal, erős ember volt, meg a nagyapa, valahogyan mégis rávették a katonát valami alkudozásra, kimentek az udvarra. Ott aztán a két férfi nekiesett az orosznak, dulakodtak, bir64