Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Égi kapuk
Mielőtt szétszéledtünk volna a temető kijáratánál, a Bátyámmal még a temetkezési vállalkozás irodájába mentünk, amely egy alacsony épületben található, más, hasonló célú irodák mellett még a temető területén, a MAORT-telep felőli oldalon, ott, ahol temetőlátogatásaink véget értek, és utunk az árnyas vagy a hópaplannal borított Sétakerten vezetett tovább, az évszaktól függően. A hamvasztásról készült tanúsítványt kértük ki. Ebből tudtuk meg, hogy az esemény az előző nap Sárváron zajlott le, és az okirat akkurátusán föltüntette a pontos időpontot is; 10.10 perc és 14.01 perc között történt. Az út nem vezet sehová. Illetve talán mégis. Mi következünk. „Ne feledd - szólt valaki az árnyékból hozzám -, az irodalomban nincs arra szabály, hogy miről lehet írni. Voltaképpen semmire nincsen szabály, és az élet bizonyos helyzeteiben sincsen. Csak úgy legyen megírva, ahogy még senki nem tette azelőtt." 4. A Bátyám Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó maradt a haláláig, de hát mindenki ott hal meg, ahol a hazája van. Kanizsa déli település, sűrű hőséggel izzik a kánikulában. A földet ezernyi láthatatlan szál köti az Éghez. Csak a szép díszkutakat hiányolom a kiszikkadt és fülledt levegőjű terekről. A vezetékes víz elterjedésével az utcai kutakat leszerelték, elnyelte őket a modernizáció, és eltűntek a földszintes házakkal együtt. Elevenembe vág ez a pusztítás, mert nem kellett volna így történnie. Bánom, hogy csak emlékeimben élhetnek a leheletnyi utcák és az örökké csordogáló közcsapok, ahová kijártak az emberek egymással megbeszélni a híreket. Kanizsán olyan sok a fenyő és tujabokor, hogy a szétáramló zöld nyári melegben mediterrán hangulatot kölcsönöz a városnak. Elcsodálkozom, hogy többszöröse a számuk, mint a lombhullató fáknak vagy cserjéknek, pedig abból is van épp elég az utakon és köztereken. Nem tudom, mikor és honnan került ide ez a rengeteg zöld, és mikortól vált tudatossá a telepítésük. Vagy én mikortól figyeltem föl rájuk, melyik külföldi utazásom óta ütötte meg a szememet? Vajon amikor itt éltem, miért nem vettem észre őket? Miért csak azután, hogy elhagytam a várost? Miért csak a diófák meg a körtefák emlékét őrzöm, miért csak a Sétakert jegenyéi és tölgyei térnek vissza álmaimban vagy nosztalgikus hajnalaimon, amikor a korai ébredést megsínyli a lelkem? Hagyom, hogy ez a kérdés ne foglalkoztasson, inkább átadom magamat a szépnek, amit ezek a növények sugároznak köröskörül. Az én városomban. Megfigyeltem, hogy az emberek a házuk elé, a közterületekre is kiültetik az örökzöldeket, mindenhová, ahol csak egy talpalatnyi földet találnak a járda mellett vagy az útszélen. Néhol gondos odafigyeléssel sövényt húznak belőlük, ezek nagy esőzések után órákig csuromvizesek, és frissességet árasztanak magukból. Szinte zsong a város a zöldektől. Ez lenyűgöz. A Bátyám olyan ember volt, akinek aranypénzek teremtek a lépései nyomában. 2012. június harmadikán, vasárnap este hirtelen szívhalálban halt meg. 17
