Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Égi kapuk
ki, mint egy madárijesztő a kerti veteményes mellől. Akárhonnan jött, részegen csalinkázott, földöntúli bódulatban; a belőle áradó szörnyű pálinkabűz, összevegyülve a faggyúgyertya komor temetőszagával jó messziről elárulta őt. Mégsem keltett félelmet, mert földi gyarlóságát egy másodpercig sem titkolta, nem úgy, mint mások a környékről. Csúnyán beszélt; nem is beszélt, hanem szinte sipákolt, amit mondott, folyékony káromkodásból állt. A halottmosdató embert azért is messzire elkerülték, mert híre ment, hogy „bizonyos kíváncsiskodó" örömet talál abban, hogy halottakat mosdat és öltöztet. Amikor az esővíz áztatta a kőkereszt festett gipszszentjeit, és vékony csíkban vásni kezdtek a szobrok, azt mondták rá, a szenteket megjelenítő figurák megkönnyezik a friss halottakat. Ez a rozoga halottmosdató alak se húzta sokáig: az ő teste hamarabb vásott el a gipszalakokénál. A halála állítólag babonás félelmet keltett a temetői személyzet körében, úgyhogy senki sem vállalkozott rá, hogy elvégezze a mosdatását és öltöztetését, hogy holtában ünneplőben kerüljön a Földbe. Néha nincs tudatában az ember annak, hogy kinek mivel tartozik. 3. A mise kezdetére vártunk a komor, kupolás csöndben az első padsorban, ketten egyedül a Bátyámmal, ünneplőbe öltözve a gyász fekete színével. Az ülőkék vánkosán néha megcsillant egy-egy fénysugár. Az eleven kinti világ. Amikor a templom félhomályos oldalából az oltár elé lépett a pap, szemembe tűnt, hogy a bal kezén karikagyűrűt visel. Az egész szertartás alatt ez a szokatlan jelenség kötötte le a figyelmemet. Anyánk egy gyermekkori sérelme miatt kerülte a papokat; templomba nem járt, és porhintésnek nevezte mindenféle egyház tanítását. „Lelkem rajta!" - szokta mondogatni. Még a Vécsey utcai elemiben történt, hogy teniszlabdaszedés közben megütötte egy papnövendék. Ez az élmény töményen, egy életen át megmaradt benne. Az egyházi szertartáshoz a családi hagyományokra hivatkozva, noha neki sem volt ínyére, a Bátyám ragaszkodott. Az őszes hajú, hatvanas évei közepén járó pap háziorvosi állást hagyott ott, hogy Isten szolgálatába szegődjön. November tizenegyedike volt, az ősz utolsó aranyló sugarai kísérték Anyánk hamvait. Kétezer-tizenegy tizenegyedik hó tizenegyedike, szinte csupa egyes szám. A sír fölött csak néhány rövid mondat hangzott el; kértük a papot, hogy a szavak ne temessék maguk alá Halott Anyánkat. A sírszolgák hamar következtek; a maroknyi gyászoló a szemével követte irdatlan munkájukat. A kripta borítófedele félig hátra volt tolva, ezen résen keresztül helyezték el a mahagóni dobozt, amely a hamvakat tartalmazta. Odahajoltam, és egy darab földet dobtam rá. A koszorúk és csokrok egyvelege ünnepélyességet árasztott. Volt néhány fölirat nélküli, fekete szalaggal átkötött, közepes nagyságú koszorú vörös és fehér rózsafejekkel díszítve. Csak Anyánktól érdeklődhettünk volna az eredetük iránt, csak ő ismerhette a küldőiket, őt azonban nem kérdezhettük: szemünk előtt zárult be mögötte az Égi Kapu. 16
